A munkavállalók jogainak kiterjesztése a 20. század egyik legnagyobb vívmánya. Gondolhatnánk, hogy ez csak a dolgozóknak jó, de véleményem szerint mindenki jobban jár vele, a tulajdonosok is. Legalább amiatt, hogy kisebb a fluktuáció, mert van egy minimum, amit minden munkahelyen elvárhatnak a dolgozók.
A bejegyzés hallgatható verzióját itt találod.
A napokban kijött Patrick Boyle videója, ahol az Egyesült Királyság problémáiról beszélt. Elemzése szerint az egyik kritikus pont a munkavállalók túlzott jogvédelme és a túlságosan magas minimálbér, ami nehézzé teszi az új, különösen a képzetlen munkavállalók felvételét. Ezzel kapcsolatosan (részben saját tapasztalataim alapján) szeretnék most írni a szakszervezetekről.
A szakszervezetek előnyei
A szociális mozgalmak felé el kell ismerni, hogy a munkáltató bizonyos esetekben erőfölénnyel rendelkezik a munkavállalóval szemben. Ez lehet egyszerűen piaci (neki könnyebb helyettesítőt találnia), de lehet információs is (jogi, piaci ismeretek).
A szakszervezet ezt az erőfölényt bizonyos körülmények közt hatékonyan tudja csökkenteni. A legtöbb kékgalléros munkavállaló számára előnyös lehet a központi bérmegállapodás és a (munkaügyi) jogsegély szolgáltatás.
Kevéssé vagyok meggyőződve arról, hogy az irodai pozíciókban szükség van-e erre. Mivel nagyon sok ilyen pozícióban nehezen alátámasztható a teljesítményértékelés, ezért a fizetésemelés sokszor a munkáltatón (vagyis a vezetőn) múlik. Viszont náluk a juttatások közti differenciálás sokkal fontosabb eszköz a motiválásban. Egy szakszervezet nem tud differenciált megállapodást kötni, egy kötelező minimum emelés (erős munkajogi védelemmel) pedig azt biztosítja, hogy a nem jól teljesítő munkavállalók mindenképpen a cégnél maradjanak. A versenyképes munkavállalók elszivárognak, hiszen az ő pénzügyi fejlődésüket az átlag határozza meg. Ráadásul ezek a munkavállalók sokkal könnyebben tudnak a „lábukkal szavazni”, tehát a bérrel való elégedetlenség nagyon hamar meglátszik a fluktuációban (ugye te is felmondasz két alacsony emelés után?).
Azt is gondolom, hogy a szakszervezetek finanszírozásának nagy részét a tagok fizessék. Érdekes helyzet, amikor a nem-tagok is részesülnek a szakszervezet által kialkudott előnyökből, de a működési díj szépen megmutatja a rendszer költségét, nagyon helyes, hogy azt a használói fizetik. Nyilván azok a szervilis összefonódások az állampárttal, ami itthon jellemző, teljességgel elkerülendőek.
A cég számára is hasznos lehet egy szakszervezet, például az igények felmérésében. Néhány kávéautomata, egy étkezősarok kialakítása elég olcsó, ha növeli a munkavállalók komfortját. Ezeknek az igényeknek a felmérésében tud segíteni egy szakszervezet.
Sztrájk
Azt gondolom, hogy a sztrájk egy kétélű fegyver. Vannak olyan esetek, amikor tényleg helyes döntés a munkabeszüntetés. Már írtam arról, hogy a tanároknak évekkel ezelőtt (akár törvénybe ütköző módon) sokkal komolyabb erőt kellett volna mutatniuk.
A legtöbb esetben azonban erősen kétélű fegyver. Azonnali elégedetlenséget meg tud oldani, hiszen a cégek számára általában elfogadhatatlan leállással jár egy komolyabb munkabeszüntetés. Azonban pont, ahogy az állampárt hatósági árazása, ez is jár néhány nem azonnali következménnyel. Nevezetesen a cégek számára a sztrájkoló lokáció üzleti kockázatot jelent. Tehát párhuzamos kapacitásokat kell építeniük, későbbi beruházásokat kisebb eséllyel fognak oda helyezni.
Az igazi veszély
Ugyan van rá külföldi példa, de a szakszervezetnek nem szabad, hogy az üzleti döntésekhez köze legyen. Az üzleti döntések alatt főként a legális elbocsátások kérdését és a beruházási döntéseket (helyszíne, mértéke) értem.
Dolgoztam olyan helyen, ahol a külföldi szakszervezet kötelezte az anyacéget, hogy mennyi munkavállalót tartson meg az anyaországban. Őket nagyon nem érdekelte, hogy a végtermék így nem versenyképes, hiszen az ő céljuk az anyaországi munkahelyek megtartása volt. Ez egyébként jellemző hozzáállás Európában, valószínűleg hozzájárul az USA-val és a kelettel szembeni lemaradáshoz.
Ugyanígy a legtöbb munkavállaló gyakorlatilag érinthetetlen volt. Amíg megjelentek dolgozni, addig kirúghatatlanok voltak, a fizetésük pedig évről-évre nőtt. Nyilvánvalóan ez megfojtja az innovációt, hosszú távon pedig azoknak is rossz, akiket elvileg ez védene.
eletem legjobb dontese volt kilepni anno a szakszervezetbol es atkerulni ugynevezet “AT” (aussertarifliche) bersavba. Ket dolog valtozott csak ezzel a lepessel: emelkedett a fizum majdnem huszezer eurot (merthogy ugye az AT munkavallalo kiszolgaltatott, ez kockazat), illetve a havi berpapirrol eltunt az a husz euro levonas amit szakszervezeti tagdij cimen elloptak tolem. Igen, elloptak, mert cserebe negyedevente kaptam egy 5 oldalas röpiratot meg ugye ebbol fizettek azt a par lèhütöt a szakszervezet elen.
A vicces az egeszben hogy tenyleg nalunk is ervenyesult hogy a szakszervezet altal “kiharcolt” beremeles vegul csendben, titokban az AT munkavallalokra is ervenyes volt. Mert ugye az AT emberek voltak azok akiket a szaktudasuknak es teljesitmenyuknek koszonheton a ceg mindenkepp meg akart tartani, amolyan “felso tiz szazalek”. Igy nem volt ritka az is hogy egy AT munkavallalo magasabb emelest kapott mint a szakszervezeti. Emiatt az a bizonyos munkavallaloi kockazat az AT-k szamara csak papiron letezett.
De mondok jobbat: AT munkavallalonal meg jobb ha az ember egyeni vallalkozokent beszamlaz, ehhez persze nem art ha van mit “eladni”, kell hozza adottsag
Mint kb minden szervezet, a szakszervezetek is képesek a túlburjánzásra és tényleg tudnak károsak is lenni egy cégre, de azt gondolom minél alacsonyabb a belépési küszöb egy területen (ezáltal nagyobb a munkavállaló kiszolgáltatottsága) annál nagyobb szükség van szakszervezetre hogy biztosítsanak egy „emberséges minimumot”. Jó példa az amazon, de sajnos itthon is hallottam példát baráti körből részmunkaidőbe bejelentett és fizetett (de 8 órában dolgoztatott) munkásokról 🙁
(Miközben persze a cégtulaj sorra pályázta a százmilliós EUs támogatásokat és vásárolgatta az xc90-eket mindenkinek a családban)