A közgazdaságtannak alapgondolata, miszerint a korlátos erőforrások miatt optimális allokációt szeretnénk elérni, a kapcsolódó tudományágak gyakorlati hasznosítását is meghatározza. A blogon sokat foglalkozunk a személyes pénzügyekkel, befektetésekkel, de már nagyon régen szeretnék az egészség-gazdaságról írni. Ma megnézzük, hogy milyen (néhol megoldhatatlan) problémákba ütközik egy egészségügyi közgazdász.
Facebook csoportunkban gyakrabban és más formában is tudjuk tartani a kapcsolatot. Szeptember 3-án este 6-kor lesz egy kérdezz felelek a csoportban, ha érdekel, akkor lépj be te is!
A bejegyzés hallgatható verzióját itt találod.
A bejegyzés forrásai: Kaló-Inotai-Nagyjánosi Egészséggazdaságtani fogalomtár I. (2009), Kaló-Inotai-Lukovics Egészséggazdaságtani fogalomtár II. (2010), Egészséggazdaságtan és technológiaelemzés (2021, szerk.: Gulácsi László).
Örök hálával tartozom kedves barátomnak, Ivettnek, aki vállalta a szakmai szerkesztést, értékes visszajelzéseitől sokkal jobb lett a bejegyzés.
A késlekedésem egyik oka, hogy a téma végtelenül érzékeny, a racionális közgazdasági kérdések elválaszhatatlanok a morális, méltányossági kérdésektől. Ráadásul sok esetben „pandákat” mentünk meg, mert az jobban eladható, mialatt sokkal olcsóbb problémákat elhanyagolunk. A témaválasztás miatt teljesen rendben van, ha valaki inkább nem olvassa el a bejegyzést.
Alapfogalom tévedései
Azt kell látnunk, hogy az egészség-gazdaságtanban rengeteg, egymással szembenálló motiváció van. Még ha szűken definiáljuk is a területet (ami nagyon nehéz, mert az egészség összefügg az élet minden területével), akkor is találunk ellentéteket. Az egyének abban érdekeltek, hogy minél jobb ellátást kapjanak (olcsón), minél egészségesebben élhessék le az életüket. Az intézmények abban érdekeltek (ha nem piaciak), hogy a legkevésbé problémás legyen az életük, a társadalombiztosításnak a költségkeret betartása a feladata, a kormány minél olcsóbban, botrányok nélkül meg szeretné úszni. Mindemellett a társadalom a lehető legnagyobb, még profitábilisan elérhető egészségben érdekelt. A szakterületek, kórházak (vezetőik, munkatársaik) gyógyításon kívüli motivációit inkább hagyjuk, mert még komor fordulatot venne a poszt. A döntéseket pedig végeredményben emberek hozzák.
Már többször találkoztam azzal, hogy egy kezeléssel kapcsolatban a „hány életet ment meg” kérdést teszik fel. Pedig tekintettel arra, hogy mindenki meghal, a jobb kérdés, hogy hány emberévet nyerünk vele. Még jobb kérdés, hogy hány minőségi emberév a nyereség. Ha pedig teljeskörű vizsgálatot szeretnénk végezni, akkor azt a kérdést is feltehetjük, hogy mekkora társadalmi értékkel rendelkezik a nyert emberi idő.
Ez utóbbi kérdés viszont már olyan szinten eltávolítja az embert az emberségétől, hogy azt nagyon kevesen tudják elfogadni. Pedig egy ilyen elemzés (legyen az akármennyire megvalósíthatatlan) mérhetetlen haszonnal járna még akkor is, ha nem soha nem lehet az egyetlen döntési paraméter.
Ha képesek lennénk pontosan értékelni, hogy egy adott emberéletév mennyi jövőbeli társadalmi hasznot teremt, akkor nem az lenne a kérdés, hogy mennyi pénzt allokál a kormány az egészségügyre, hanem hogy mennyi pénzt éri meg az egészségügyre költeni. Mert lenne, amennyit még megéri egy jövőbeli minőségi emberéletre költeni. Enélkül egy teljes egészségben eltöltött életévet ma hazánkban az egy főre eső GDP háromszorosára árazunk.
Mindez lehetetlen
A feladat több szemszögből lehetetlen, vagy értékítéletbeli problémákba ütközik. Nem tudjuk például a megfelelő diszkontrátát a jövőbeli minőségi életre. Még ha kis is találunk egy rátát, akkor is felmerülnek komoly kérdések. Például, hogy azok, akik implicit módon alacsonyabbra értékelik a jövőbeli minőségi életet (például a dohányosok, elhízottak), azoknál érdemes-e ugyanazt a rátáthasználni?
A helyzetet az sem teszi könnyűvé, hogy hogyan értékeljük az élet értékét. A haldokló számára a saját élete még akkor is végtelenül értékes, ha a korábbi tettei az ellenkezőjére utaltak. A társadalom számára viszont ez az érték teljesen más lehet. Például logikusnak tűnhetne a várhatóan befizetett adó alapján értékelni az emberek életét. De akkor hogyan értékelsz egy korai nyugdíjast, aki TBSZ-en nem fizet egy fillért sem? Vagy ez alapján egy jól keresőre érdemes lenne többet költenie az államnak? Az nem lenne túl méltányos, még ha racionálisnak is tűnik. Ráadásul ilyen kérdések állandó jelleggel merülnek fel. Például Budapesten társadalmi szinten magasabb színvonalú ellátás elérhető ugyanazon költségért, mert a fogyasztónak kevesebbet kell utaznia. Kapjanak-e a budapestiek jobb ellást, hiszen ott ugyanazért az árért több egészségnyereség érthető el?
Az egészségnyereség mértéke
Az egészségnyereség mértéke is nagyon nehezen mérhető szám. Egyfelől két állapot összehasonlítása egyáltalán nem egyértelmű. Ha megkérdezik, hogy a kezedet cserélnéd-e a lábadra, akkor azt még talán egyértelműen meg tudnád válaszolni. De ha az a kérdés, hogy életed végéig nehezebben alszol egy fájós kéz miatt, akkor döntenél-e a levágása mellett?
Ráadásul a valóban elérhető egészségnyereség sok mindentől függ. Mekkora az esélye, hogy a terápiát végigcsinálja a beteg (terápiahűség), vagy milyen egyéb, figyelembe nem vett mellékhatások lépnek fel? Ezeket – megfelelő adatbázissal és valószínűségi változókkal – elég jól lehet modellezni, de a tökéletes döntéshez végtelen információra lenne szükség.
Keveset beszélünk viszont arról, hogy a technológiai fejlődés hogyan befolyásolja az egészségnyereséget. Ami 30 éve egy életre lebénított, az ma már lehet, hogy jelentősen javítható állapot. Tehát a mai ismereteink alapján hiába számítjuk ki egy elvesztett végtag „veszteségét”, ha az 10 év múlva 80%-os funkcionalitással, elérhető áron pótolva lehet.
A fenti kérdésekből (melyek az egészséggazdaságtan kis szeletét tudták bemutatni) látható, hogy egy nagyon szép területről beszélünk. Ráadásul a népesség öregedésével egyre hangsúlyosabbá válik a betegségek kezelése, ami az aktív társadalomra nézve egyre nagyobb tehet. Ez kiemelten fontossá teszi a terület megértését, és a társadalom a „démonizálás” helyett a megfelelő allokációban kéne, hogy partner legyen.
Aminek biztos nagy a „megtérülése”, az a megelőzés, és a szűrés. Nem véletlen hogy több magánegészségügyi biztosításban van ilyesmire lehetőség, vérvizsgálat, vagy vmilyen „managerszűrés” … Az állami rendszer ezt nem nagyon veszi komolyan, már a tüdőszűrés szintjén se. Ez elég szomorú. Ami jó , hogy pl a szívkatéterezés nagyon sok embert meg tud menteni, nem kell hozzá altatni, a mellkast kinyitni, stb. Egyre jobbak a sebészeti megoldások is, laporoszkópia, lézerek, stb Sajnos egyre több a cukorbeteg is, de ott is már tricepszbe ültetik a vércukor mérőt, hasfalba a pumpát, talán ezek is segítenek javítani az életminőséget, kevesebb lesz a szövődmény, megéri a befektetést.
Amit látok, hogy az emberek 80-90%-a gyógyszerek beszedésén túl, (vagy még azt sem) nem hajlandó semmit tenni a saját egészségéért, de amikor baj van, elvárja, hogy eü rendszer 110% on megtegye ezt. Kicsit olyan ez mint a BKV, hogy vannak hibái, de az utasokkal is vannak komoly problémák… 😀
Olyan kapitalista szajizem lett ettol. Azert ha egeszseges nyugdijas el meg +30 evig a tarsadalombiztositas a karara, az jo viszont?
Azert vannak szocialis haloink, h ezeket fedezzek. Mennyivel masabb koltseg a dohanyzo mint egy nyugdijas?
Ne mejunk mar at rasszistaba, h csak az egeszseges munkas a jo munkas. Persze, amint eleri a nyugdijkorhatart, restartoljon, mert csak ugy eri meg a szent GPD-nek.
Az egesz vilagunk teljesen halott ugyre van felepitve, egy 0 vegosszegu bolygon probalunk (most eppen fenntarthatoan ) NOVEKEDNI LOL, beteg a koncepcio csak nem latjuk.
Nem, nem dohanyzom es ruhellem a bagosokat.
A cikkedről eszembe jutott az a kérdés, hogyha egy gyereket elgázol egy rendőr alezredes, akkor érdemes-e megmenteni úgy, hogy az a gyerek nem fog pénzt befizetni, hanem élete végéig a költségvetést fogja terhelni*1*. Ha ezt nézem, akkor az elgázolt embereket, főleg a gyerekeket tökre felesleges megmenteni, mert csak a pénzt viszik; persze, ha csak a pénzt nézzük, mint az élet hasznosságának értékét mérő eszköz. Például egész életem során, egészen a halálomig a magyar állam költségvetését fogom megkárosítani, mert a magyar államtól származik a pénzem 0 nap munkaviszonnyal. Szóval érdekes kérdés az, hogy hol érdemes költeni az egészségügyben állami pénzeket; pontosabban mikor mentsünk embert és mikor hagyjuk inkább meghalni úgy, hogy megmenthető, de pénz nem fog belőle bejönni, csak még több költség; ha pedig hagyjuk meghalni az embert, akkor nem kell évtizedeken át ingyen eltartani. Érdekes kérdés az is, hogy mivel 6 hetes koromban történt a baleset, ezért már csecsemőkoromtól kezdve eléggé károsítom a magyar költségvetést; persze ha a pénzt nézem, mert pénzügyileg hasznot azt nem termelek, mivel 100%-os munkaképesség csökkenésem van 6 hetes korom óta agykárosodás miatt.
*1*A példánál több mint 50 km/h sebességgel, fékezés nélküli elgázolás, 10 méter repülés utáni aszfaltba csapódás; ezután pedig kétoldali darabos koponyatörés és agyzúzódás történik.