Létfontosságú, hogy komoly mozgósítható vagyonod legyen! Mondom is, hogy miért.
Korábban már beszéltünk a vésztartalékról, remélem, ez a koncepció mindenkinek ismerős: ez az az összeg, amit egy rövidtávú probléma áthidalására teszünk félre. A célja, hogy gyorsan elérhető legyen, ha elromlik a hűtő, két munka közé kerülünk, esetleg betegség miatt kiesünk a munkából. Az általános iránymutatás erre az összegre 3-6 havi jövedelem vagy kiadás.
A bejegyzés hallgatható verzióját itt találod.
Elindítottam a facebook csoportunkat, ahol gyakrabban és más formában is tudjuk tartani a kapcsolatot. Lépj be te is!
Azonban úgy gondolom, hogy aki ezt már elérte, annak a következő megtakarítási cél a 2-3 évnyi könnyen mozgósítható vagyon felépítése kell legyen.
A tanárok helyzete
Korábban már írtam arról, hogy miért kapnak a taxisok hamarabb fizetésemelést, mint a tanárok. A dinamika azóta változatlan: a taxisok felmentést kaptak a kata változás alól, továbbra is olcsón tankolnak, és még díjemelést is kaptak, miközben a tanárok bértáblázata semennyit sem változott, pedig a bejegyzés óta eltelt néhány év. Az infláció pedig azóta csak felgyorsította a szegényedésüket.
A bejegyzésből az is kiderült, hogy amikor a tanárok lázongani kezdenek, akkor már tényleg nagy a baj. Ennek az az oka, hogy a tanári szakma sosem volt jól fizetett, ezért csak az igazán elhivatottak választották ezt a pályát, illetve azok, akiket a kontraszelekció miatt máshová nem vettek fel.
Persze néhányszor el lehet sütni, hogy „csak politikai okok miatt tüntetnek”, vagy felhozni a klasszikust: „most a Covid/háború miatt nem szabad”… A garantált bérminimumot kereső tanárok dolgát az sem könnyíti meg, hogy az „ezek legalább tudnak kormányozni” teljesen kiürítették az államkasszát. Így, ha hajlandóság lenne is a probléma megoldására, fedezet kevésbé.
Megoldás?
Sajnos vannak emberek és kormányok, akik csak az erőből értenek (lásd taxisok). Éppen ezért az egyetlen módszer, amivel a tanárok valódi eredményt tudnának elérni, az lenne, ha két hétre szabadságra mennének. Iskola bezárva, gyerekvigyázás nincs, az adófizetők pedig pont azt kapják, amiért fizettek.
Miért nem csinálják mégsem?
A válasz egyik része a hivatástudat, a másik része pedig az, hogy likvid vagyon hiányában nem engedhetik meg maguknak. Korábbi időszakokban ezt a helyzetet adósrabszolgaságnak nevezték volna. Vagyonuk nincs, az egyetlen potenciális munkáltatójuk az állam, aki pont az elnevezésnek megfelelően becsüli meg őket.
Ezt a helyzetet ők maguk nem fogják tudni megoldani, havi kétszázezer forintos nettó fizetésből nem tudnak egyszerre enni és vagyont építeni, de gyanús, hogy még egyszerre enni és lakbért fizetni sem. Az egyetlen valódi megoldás az lenne, ha ilyen vagy lehetőleg a pont erre a célra létrejött szakszervezetek által szervezett megmozdulás országos támogatottságot kapna. Nem akarok keserű lenni, de az utóbbi 100 év legfeketefehérebb konfliktusában is képes az ország a rossz oldalt támogatni. Ez valami hagyomány nálunk. A lényeg, hogy a tanárok saját erejükből (és megtakarításaikból) várhatóan nem tudnak már lépni.
De ne hidd, hogy csak alacsony jövedelemmel lehet ilyen helyzetbe kerülni. Lehet, hogy te sokkal jobban keresel, de ha mindened elköltöd, saját vagyon nélkül semmilyen biztonsági hálód nincs. Ha túl akarnak dolgoztatni, nem tudsz nemet mondani, ha becstelenséget kérnek tőled, meg kell tenned, mert félsz a kirúgástól. Én azt mondom neked, hogy túl sokat keresel ahhoz, hogy ilyen szegény legyél! Ha úgy érzed, téged is fenyeget az adósrabszolgaság veszélye, vedd a kezedbe az irányítást, teremts magadnak biztonságos hátteret, hogy arra tudj támaszkodni a munkáltatód jóindulata helyett. A tanárok helyzete már nem biztos, hogy menthető, a tied talán igen.
Kértek már tőled olyat, amire az anyagi helyzeted miatt nem tudtál nemet mondani?
nem.
nem anyagi helyzet miatt hanem politikai okokbol: „Tudja, Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit.“
Senki felé nem tartozok elszámolással. Nincsen főnököm, munkaadóm, etető kéz.
Olyan dolgokra, amiket „kicsit” nem akarok csinálni, arra rá vagyok kényszerülve, mert simán el tudnám képzelni (és ez is a cél), hogy egyáltalán nem dolgozom, de ott még nem tartok. Szóval azt nyilván nem tudom lenyeletni a munkáltatómmal, hogy egyáltalán nem dolgozok, de fizessenek:-), de nem tudnak olyanra rákényszeríteni, ami „nagyon” nem akarok (pl. a munkaszerződésbeli időnél akár 1 perccel többet dolgozni átlagosan), mert jópár évig tudnánk élni hasonló színvonalon bér nélkül – talán életem végéig.
A tanárok ellenállása akkor lenne hatékony, ha keresztbe tennének sokunk életének azzal, hogy ők nem dolgoznak – tehát, amikor azt mondják, hogy a szülők meg a diákok is támogatják és segítik őket a kiállásukban, akkor pont súlytalanná válik az egész. Hiszen éppen a szülők és a diákok lennének a célközönség, akikkel ki kellene szúrniuk. Ahogy a kukások csinálták.
A város/ország lezárása inkább a bűncselekményhez/szabálysértéshez áll közelebb szerintem, mint az érdekérvényesítéshez (mintha én leparkolnék keresztbe a körúton, mert drága lett a sajt) – akinek a munkájára nincs égető szükség (pl. taxisok), az csinálja ezt.
Egész pontosan a bűncselekmény/szabálysértés az az érdekérvényesítés egy speciális formája.
Köszi ezt a cikket.
Sokáig nem értettem, miért nem állnak ki egységesen a tanárok. Most már értem.
Kérdésedre válaszolva: életemben kb 2,5 évig kerestem úgy, hogy abból tudtam volna komolyabb(2-3 éves) megtakarítást képezni. Sajnos fiatal voltam és ostoba, keveset takarítottam meg, sokat utaztam.
Azóta nem volt olyan fizetésem, amiből jelentősebb összeget tehettem volna félre, ha mégis sikerült apránként összekaparni, kellett is valamire, többnyire orvosra, mivel kb 10 éve küzdök egy olyan betegséggel, amiről levették a TB támogatást, illetve lakástakarék van még, de annak célzott a felhasználása, ha nem akarom bukni az álltámot.
Nekem amúgy nem volt olyan, hogy bármire igent kellett volna mondanom a munkahelyemen, amit nem jó szívvel tettem, olyan viszont igen, hogy láttam egy álláspályázatot, nagyon tetszett, jól is fizetett volna (végre), de nem voltam biztos magamban, és nem mertem azért váltani, mert tudtam, hogy az aktuális, keveset kereső hely biztos, az új meg bizonytalan lesz, és ha nem jön be valami, jövedelem nélkül maradok. Na ehhez kéne már egy min fél éves tartalék, hogy egy ilyen lehetőségre ugorni merjek. Valahol ez is a 22-es csapdája.
A legtöbb ember tud megtakarítani ha akar, csak minden pénzkiadásnál meg kell gondolni, hogy valóbban szükséges? Javasolni tudom a sok kicsi, sokra megy módszert.
Az mennyire gáz már, hogy egy diplomás ember úgy él (és elfogadja), hogy nincs 6 havi vésztartaléka. Persze, a pályakezdő az első 2-3, esetleg 5 évében eltapsolja, mert fiatal, élni akar, de utána nem jut eszébe szép apránként félretenni legalább 6 havi vésztartalékot? Hát mi lesz, ha kirúgják? Kész így ledolgozni 40 évet? Kész így családot alapítani? Persze, a munkaerőpiac torz, nem mindenki IT-s, de ha valaki ennyire keveset keres, hogy maradhat ugyanabban a pozícióban/ugyanannál a cégnél, szervezetnél? Már a családom jövőjéért is a minimum, hogy elmegyek Aldi-pénztárosnak duplaannyiért. Nem most, hanem már az első 2 év megalázó bérezése után. A fiatalok ezt teszik, alig van már fiatal tanár, de a mostani középkorúak mit csináltak az elmúlt 10 évben? Amúgy drukkolok nekik, bár nem tüntikézni kéne, hanem 2 hétig sztrájkolni, ezek ott fönn csak abból értenek.