A közgazdaságtan nem egy diszkrét tudomány, az ok-okozatról alkotott képünk legjobb esetben is elég korlátozott. Ugyan vannak modellek, amelyek megmutatják az összefüggést az egyes gazdasági események közt, de a kapcsolat sokkal gyengébb, mint azt szeretnénk. Így van ez az inflációval is.
Facebook csoportunkban gyakrabban és más formában is tudjuk tartani a kapcsolatot.
A bejegyzés hallgatható verzióját itt találod.
Aki esetleg aludt volna az utóbbi 10 évben, és lemaradt az alacsony kamatok világáról, annak leírom: közel egy évtizedig alig volt (fogyasztói kosár) infláció a világban. Mindez annak ellenére történt, hogy az alacsony kamatok jegybanki politikája (azaz az olcsó pénz, vagyis a pénzmennyiség növelése) a fővonalas közgazdasági logika szerint áttételesen inflációt okoz. (Természetesen ez egy egyszerűsítő leírás, a közgazdasági modellek a pénz forgási sebességével magyarázzák a kapcsolat gyengeségét.) Ezért van, hogy amikor végre megjelent az infláció a világban, akkor az országok döntéshozói kamatemeléssel próbálták azt megállítani. Hogy ez mennyire sikeres, illetve milyen áron történik, az egy másik kérdés.
Ebben a bejegyzésben viszont arról fogunk beszélgetni, hogy míg az infláció csökkentésére korlátozott, áttételes eszközeink vannak, addig az extrém növelésre látunk néhány jól kijárt utat.
A bejegyzés elkészítéséhez a Casual Scholar Zimbabwéről szóló videóját is felhasználtam. Ha valaki más országok jelenkori helyzetével is hasonlóságot fedez fel, az csak a véletlen műve lehet!
Korlátok nélküli hatalom
A gazdasági összeomlások egyik fő oka, hogy a hatalomban levők mindent megtesznek annak érdekében, hogy ott is maradjanak. Ez nem csupán diktatúrákban van így, demokratikus államok vezetői is pontosan tudják, hogy a jó gazdasági teljesítmény a sikerük (újraválasztásuk) kulcsa: egy olyan mutató, amelyre minimális pozitív ráhatásuk van. (A negatív ráhatásról később.)
Igazán nagy bajt az okoz, ha a felhatalmazásukat további hatalom szerzésére használják, amit elnyomással és a gazdaság központosításával tudnak megtenni. Ennek viszont az az eredménye, hogy egyre jobban a központi döntésektől függ minden. Ez mind az innovációt, mind a racionális gazdálkodást megöli. Egy szabad piacon a rosszul meghatározott központi fókuszpontok hatása korlátozott marad. Ugyanez nem mondható el a központosított diktatúrákról. Ha hiszünk a „jóindulatú vezető” képében, és nem akarunk rossz szándékot feltételezni a döntések hátterében, akkor a korlátozott szakértelemmel és racionalitással is magyarázhatjuk a problémát.
Ez a berendezkedés pedig rossz motivációkat, korrupt rendszereket teremt. Tönkreteszi a helyi ipart, hiszen az elveszti versenyképességét. Emiatt az ország szegényebbé válik, ami csak erősíti a piacba való belenyúlás iránti vágyat (lásd a hatalom megtartása). A korrupcióval együtt pedig olyan károkat okozhat, amelyek a gazdaság minden szintjén megjelennek.
Ahogy Zimbabwéban, úgy más országokban is elindul a költségek visszavágása azon területekről, amelyek nem elég „fontosak”. Első helyen az oktatás és az egészségügy ilyen, hiszen ezek „drága” területek, azonnali haszon nélkül.
Ellenségképek és várakozások kialakítása
A komolyabb problémák elfedésére ki kell alakítani egy ellenségképet. Lehetőleg olyat, ami már egyébként is valamilyen vélt vagy valós okból ismert. A 30-as években az antiszemitizmus lett (újra) a sztár például. Ez azért veszélyes, mert ha elég nagy az elégedetlenség, akkor valóban lépni kell ellenük. Ha a központi kommunikáció a termelők vagy a boltok ellen hangolja népet, akkor az adóztatásuk, majd az ársapkák szinte elkerülhetetlenek lesznek.
Ennek a hatása viszont az, hogy az infláció megnő. Persze a statisztikát szépíti az ársapka, viszont a kizárólag feketepiacon kapható terméknél drágább nincs. Illetve mindenki számára egyértelmű: ha egy kormányzat már egyszer hozzányúlt a magántulajdonhoz ilyen módon, akkor nem fogja abbahagyni.
Vagyis készülni kell rá; magasabb árakkal, óvatosabb befektetési politikával, amelyek gyorsítva emelik az inflációt. Rosszabb esetben országelhagyással: erre általában a képzettebb, a gazdasági fejlődést felgyorsítani képes réteg tudja megtenni.
A problémák elfedésére – különösen, ha nagy az állam fizetési kötelezettsége – a pénznyomtatás az egyetlen igazi lehetőség (különösen, ha már a külföldi hitelek nem elérhetőek). Ugyan a pénznyomtatás nem minden esetben okoz inflációt (lásd például Japán esetét), a bizalom hiánya, a szegények magas aránya és a kormányzat túlterjeszkedése esetén szinte garantált.
Eredmény
Ha elég sebesen és agresszíven visszük végre a fenti lépéseket, akkor akár a hiperinflációt is el tudjuk érni. A hatás igazán a pénznyomda indításakor sokszorozódik, de azt én sokkal inkább eredménynek, mint oknak látom. Abban a helyzetben az igazi populistának más lehetősége nincs.
Ha szépen lassan megyünk végig a fenti pontokon, akkor a lassan, de biztosan emelt inflációval, elszegényedéssel szembesül a lakosság. Az igazi kár azonban a várakozások rontásában van, mert ahol elindul ez a folyamat, visszafordítani lehetetlen, vagy nagyon nehéz.
Azért annak örülök, hogy ilyen dolgok csak olyan visszamaradt, fejlődő országokban fordulhat elő, mint Zimbabwe. Kurva szar lehet egy ilyen országban élni.
Nem is értem, miért kell ilyen posztokat írni, amelyek számunkra totál irrelevánsak. Lehet, erre is kéne egy szabályozás, hogy ne írhasson már bárki bármit! Hova vezet ez? 🙂
Komolyan: a dolgok elrontására általában több és azon belül sok könnyebb út kínálkozik, mint a dolgok jól csinálására.
Nagy szerencse, hogy még az északi féltekén sincs ilyenre példa…
@KL: az a szomorú, hogy az esetek többségében a semmittevés lenne a legjobb… Na persze a nagy semmittevésben nehéz megtalálni azt a pár dolgot, ami tényleg javításra szorul, ezt elismerem.
Az, hogy a hatalomban akar maradni, még pozitív is lehetne: jól csinálni, az ország (valódi) érdekében dolgozni, stb. De az, hogy csak az AZONNALI meggazdagodás számít, az pofátlanság. Mivel a saját döntéseinek a hatását nem kell, hogy elszenvedje, mert a társadalomból gyakorlatilag kivonul, a népet -főleg a tisztességes embereket- sanyargatja, a közszolgáltatásokat – főleg oktatás, egészségügy, tömegközlekedés – leépíti, tönkreteszi. A politikai „elkötelezettség” fontosabb, mint a szakmai hozzáértés – ez bármely terület gyors tönkretételét eredményezi. Pl.: Lázár-MÁV. Tiszta ’50-es évek.
Ha tényleg érdekli a téma, érdemes lehet rászánni az időt. Az infláció picit olyan, mint a foci, azt hisszük értjük, mert annyira hétköznapi kifejezés. Ezért könnyen belemagyarázhat bármi = Az egyszerű ember nyelvére pillanatok alatt lefordítható. Mit is jelent az infláció az USA-ban vagy az Euró övezetben? A társadalom és annak toleranciaszintjével nagyon szorosan összefügg az infláció. A társadalom mindennek az alapja, az inflációnak is. Ott lesz magas az infláció, ahol ezt a társadalom tolerálja. Ezzel a gondolattal is sok időt el lehetne tölteni, de most csak induljunk ki ebből.
A társadalmat irányító erők pont addig mehetnek el, ameddig a társadalom azt tűri. A társadalom a fék és az ellensúly még az infláció esetében is. Nem szabad ezért csak és kizárólag az irányítókra fogni az inflációt. Egy adott ország inflációs környezete társadalmi kérdés, nem pedig egyszerűen politikai. A politika természete, hogy feszegeti a határokat. Ha egy ország társadalma elfogadja a magasabb inflációt is, akkor a politika ezzel élni fog. Mert miért ne élne?
Az olyan társadalom fogadja el leginkább a magasabb inflációt, ahol pl. erősen toleráns a költségvetési bevételek pazarló elköltésével szemben. Ha az állam ész nélkül költekezik, nem érdekli, hogy miért mennyit fizet és fizethetne-e kevesebbet is érte (mert például valamiért az az érdeke, hogy mindenért minél többet fizessen), akkor az inflációhoz fog vezetni. Ezt valaki gazdaságpolitikának, más korrupciónak nevezi, de lényegtelen a megnevezés. A társadalom vezetői, ha rossz gazdái az ország pénzeszközeinek, abból biztosan infláció lesz. A monetáris politikát nem keverném bele, túl száraz és elméleti, de természetesen fontos szerepe van az ország pénzeszközeinek védelmében vagy sajnos elherdálásában is.
De ennél is tovább lehet menni, ami továbbra is a társadalom felelősségét helyezi a középpontba. Az infláció toleráns társdalom jobban elviseli a pazarló vagy korrupt államot, ha közben valahogyan őt is kényezteti. Magyarul pénzt ad neki ajándékba, valamilyen mondvacsinált indokkal. Az ilyen érték nélküli pénzosztogatás pont olyan következményekkel jár, mint amikor az állami a többszörösét fizeti ki valamilyen neki elvégzett munkáért.
Minden olyan pénz, ami mögött nincs teljesítmény, az növeli az infláció kockázatát és mértékét. Jó példa erre a lakhatás kérdése. Ahol a társadalom a lakhatását és annak javítását az államtól várja el, ott minden sokkal drágább lehet. A lakásárak növekedése is infláció, ahogy az építőanyagárak emelkedése, vagy az építőipari munkák árának emelkedése is az. Ha az állam ingyen pénzt ad vásárlásra, építkezésre, felújításra, ha fűti az építőipart a túlárazott megrendeléseivel, akkor az inflációt fog okozni. Nem kicsit.
És most csak az infláció belső, országhatáron belüli okainak felszínét kapartuk csak meg. Az inflációnak vannak külső okai is. Az inflációt lehet importálni is. Az inflációt okozhatják külföldi támogatások is, mert olyan pénz jelenik meg egy országban, ami mögött nincs teljesítmény. Pláne, ha azt nagyon rosszul/értelmetlenül költik el. Arról nem is beszélve, hogy az inflációs környezet pont annyira kiszámítható, mint maga az adott ország. Ha instabil, minden fuvallatra megremegő országról beszélünk, ahol máról holnapra élnek…túlélnek csak, ott az inflációval a gazdasági szereplők is vissza fognak élni, legyenek azok hazai vagy éppen külföldi érdekeltségűek. Mennyivel könnyebb ilyen országokban árat emelni? Sokkal.
Az inflációra is jellemző sajnos a zavarosban halászás, újra visszautalva az inflációval toleráns társadalom gondolatára. Társadalmi fék és ellensúly nélkül a magas infláció és inflációs környezet a jellemző. A pénzromlás a társadalom „minőségének” az egyik jól megfogható mérőeszköze. Egy társadalom immunrendszere a pénzügyi stabilitása. Ha instabil, akkor az ország betegségekre hajlamosabb.
erdekes blog post, majdnem vegig is olvastam aztan rajottem hogy ez csak egy komment