Időről-időre előjön egy tanulmány arról, hogy kik válnak gazdaggá. Attól függően, hogy mi az író alapbeállítása vagy célja, más-más következtetést von le az adatokból. S mivel a nagyobb olvasottságot az a tanulság éri el, hogy csak a gazdagok tudnak gazdagok lenni, általában a társadalmi igazságtalanságra hegyezi ki az írást. Ezt szeretném ma kicsit elemezni.
Elindítottam a facebook csoportunkat, ahol gyakrabban és más formában is tudjuk tartani a kapcsolatot. Lépj be te is!
A bejegyzésről készült videót itt találod.
A „gazdag” nem egy jól körülhatárolható kifejezés, de két általánosan elterjedt értelmezése van. Az egyik a millió dollár (~100-150 millió forint), amely már egy biztos nyugdíjat adhat. A másik a milliárd dollár. Ez utóbbi csoportot én inkább szupergazdagnak nevezném, különösen azért, mert az egész világon csupán párezer van belőlük, ebből néhány száz az Egyesült Államokban.
A legutóbbi ilyen vizsgálat, amit olvastam arra a következtetésre jutott, hogy a párszáz amerikai milliárdos kevesebb, mint negyede öncsinálta (self-made) milliárdos. A sok okos pedig ebből azt a tanulságot vonta le, hogy csak a gazdagok lehetnek gazdagok.
Szerintem pedig csak nem gondolsz igazán bele!
Felsorolni is hosszú lenne azt a rengeteg csúsztatást, feltételezést és rövidlátást, ami ahhoz kell, hogy elhidd, hogy valami gonosz összeesküvés áll a háttérben, ahol te vagy a különösen sértett áldozat. Ezért ebben a bejegyzésben csak a legfontosabb pontokat szedtem össze. Röviden: ez egy kemény világ, ahol minden kis előnyért küzdeni kell. Valakinek. Vajon készül olyan vizsgálat, hogy mennyivel könnyebb vagy nehezebb idekerülni, mint 10, 20 vagy 100 éve?
Nagyon kevesen milliárdosok!
Csupán párezer van a földön. Számuk kerekítési hiba. Ráadásul egyáltalán nem magától értetődő, hogy egyáltalán léteznek. Az a gazdasági fellendülés hozta őket létre, ami lehetővé tette, hogy a nyugati világban gyakorlatilag megszűnt az éhezés, hogy páratlan gazdagságban töltheti mindenki a napjait…
De ennél sokkal nagyobb baj, amit a felhördülés feltételez. Azt mondja, hogy nekem van egy jobb ötletem, hogy hogyan kéne működnie a világnak. „Ha én lennék a milliárdos, minden sokkal jobb lenne, csak elnyomott vagyok.”
Képzeljünk el egy sokkal mobilisabb társadalmat. A szegények gyorsan gazdagok lehetnek. Ez nagyon szép, habár a Hippolyt, a lakáj című film pont ezt a helyzetet figurázza ki. Valaki sokkal gazdagabb lett, mint a szülei, ez pedig feszültséget jelentett az életében. Az embereknek egyáltalán nem biztos, hogy gyors meggazdagodásra van szükségük. Azt gondolom, hogy a folyamatos fejlődés a megfelelő áldozatok mellett sokkal fontosabb. Nekem már biztosabb életem van, mint a szüleimnek, akik jobban élnek, mint a nagyszüleik. Ha a gyermekem hajlandó a megfelelő áldozatokat hozni (és nem történik katasztrófa az életében), akkor ő is jobb helyzetben lesz, mint én.
De a társadalmi mobilitás másik oldaláról nem beszélünk sokat. Mert akármennyire is pozitív képet mutatunk róla, a lefelé történő mobilitás is egy létező probléma. Ugyan nem szeretünk szimpatizálni a lecsúszó gazdaggal, de régen még fogalmunk is volt rá (dzsentri).
Az igazi probléma
A fent említett rövidlátás hihetetlen szomorú, és azt gondolom, hogy sajnálatos módon egyre jobban alapeleme a kultúránknak. Pedig ha valamit tanulhatunk a szomszédban zajló konfliktusból az az, hogy több hős generáció kiontott vére kellett ahhoz, hogy mi nyugodtan tudjuk az életünket vezérelni.
Azt képzeljük, hogy alapvetés, hogy életünk során meg tudjuk alapozni a saját életünk. Hogy ez egyáltalán lehetséges. Mindezt azért gondoljuk, mert már ebben nőttünk fel.
A valóság sajnos nem így működik. Generációk százainak (sokszor halálos) áldozatai kellettek ahhoz, hogy mi itt üldögéljünk a meleg szobánkban, és idegeskedjünk azon, hogy éppen melyik celeb milyen luxusban nyaral. Apák milliói áldozták fel az életüket és utolsó garasukat, hogy a következő generáció egy kicsivel nagyobb előnnyel indulhasson. Útközben a legtöbben elbuktak.
Mi pedig egyre inkább azt gondoljuk, hogy az a cél, hogy a saját életem legyen minél jobb. A nyugati világ egyik legnagyobb problémája a végtelen individualizmus (ami egyébként a felemelkedését is okozta – tehát nem akarom alulbecsülni ennek a jelentőségét). Azt hisszük, hogy a saját életünk mindennek a kezdete és a vége, ez az egyetlen rendező erő. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk.
Válllalkozás, mint reális tényező
Az gondolom mindenki számára világos, hogy a legnagyobb vagyonok vállalkozási tevékenységgel hozhatóak létre. A probléma, hogy akármennyire is el szeretnék adni, hogy ez egy lehetőség bárki számára, ez szimplán nem igaz. Az esélyek ellened vannak, illetve komoly költsége van egy vállalkozás létrehozásának. (Az elején bele kell tenni fizetetlen napokat, tanulni kell, ki kell bírni a kellemetlen időszakokat.) Ezt érthető módon nem tudja bárki beletenni, csak a „gazdagok”.
De a piac oldaláról megközelítve: ki képes olyan szolgáltatást nyújtani a piacon, amire az embereknek szüksége van? Az, aki ismeri ezeket az igényeket. Szegény emberekből sokkal nehezebb megélni. Azok, akik ezt ismerik, nem biztos, hogy jól felmérik, hogy mire van szüksége a fizetőképeseknek. (Persze, ez egy nagyon leegyszerűsítés, nem teljesen így működik a világ.)
A többi hazugság
A kérdés másik oldala is nagyon érdekes. A kijelentés azt feltételezi, hogy milliárdosnak lenni jó dolog. Persze, nagyon kellemes, hogy elméletben bármit megengedhet magának az, aki megnyerte a kapitalizmust. Egy jacht kiszolgáló személyzettel és drága cuccokkal valóban jó móka lehet, de az űrben való lebegés is komoly flex. Nagyjából kétszer. Aztán pont olyan, mint nekem elmenni gokartozni. Pedig szerintem ez az, amit az emberek irigyelnek. Ez pedig az a szint, amit egyébként szinte bárki elérhet párszázmillióval (lásd gazdag).
Nem mellesleg pont ezek teszik lehetővé, hogy milliárdosunk és utódai elszegényedjenek.
Nagyon sokszor viszont az az érzésem, hogy a háta közepére kívánja az ember azokat a dolgokat, amik valójában építenék a vagyont, vagyis „megérdemeltté” tennék a szupergazdag pozíciót.
Hogy megfoghatóvá tegyem a helyzetet: legyen szó profi sportolókról. Ki az, aki a gyerekét olimpiai bajnoknak akarná nevelni? Még ha a gyerek egyébként ügyes és motivált is, megkérdőjelezhető, hogy megéri-e. Fel kell áldozni a szociális kapcsolatokat, az edzés-tanulás-edzés nem egy nap programja, hanem az összesé. Egy sérülés kettétörheti a teljes karrierét, ami egyébként is extrém módon korlátozott (a legtöbb sportban 30 felett már nem versenyképesek).
Persze miután felért a csúcsra a sportoló, akkor azt mondjuk, hogy megérte a sok lemondás. Legalábbis külső szemlélőként ezt gondoljuk. De ez egyáltalán nem egyértelmű, különösen pedig nem sikerülhet mindenkinek.
A jó hír, hogy gazdag te is lehetsz, ha szupergazdag nem is. Nem könnyű, de legtöbbünknek sikerülthet. Ha nem tudod, hogy hogyan, egy coaching alatt megmutatom.
A világ ellened van. Minden és mindenki le akar gyűrni, jobbá akar válni nálad, hogy több esélye legyen a felemelkedésre. Sajnos ebben kell élnünk. Hacsak nem találod meg a komparatív előnyödet, akkor elbuksz, a leszármazottaiddal együtt. Gonosz dolog, hogy a milliárdosoknak van esélye milliárdos utódokat létrehozni? Talán. A valódi kérdés azonban, hogy hogyan lehetne ez másképp?
Szerinted jó dolog szupergazdagnak lenni?
Te szeretnél az lenni?
Hátam közepére púpnak?
@László
Én is azon szoktam gondolkozni, hogy a társasháznak az udvarára hogy fér be a magángép. 🙂
Nem vagyok szupergazdag, te tulajdonképpen nem is szeretnék az lenn. 20-év munka után jutottam el odáig, hogy előnyömre fordítsam a világ gazdasági változásait.
Van tartalék annyi, hogy bőven elég egy egész életre, persze úgy, hogy a hétköznapi emberek költéseinél mi sem engedünk meg többet magunknak.
Szerintem ez az igazi gazdagság.
En csak a kozeposztely felso kategoriaoz szeretnek tartozni.
Nem vagyok supergazdag lenni
Igazán gazdag ember az, akinek van ideje. Maga osztja be és azt csinál vele amihez kedve van. Az nem gazdag aki naponta fut a tovabbi milliók után hanem az csak vállalkozó, manager, tulajdonos stb. Én nem állok rosszul, de naponta küzdenem kell a dolgaimmal, nincs időm semmire, hiába van pénzem, tulajdomon, nem vagyok gazdag. De nem is ez a célom. És ez a lényeg.
„millió dollár (~100-150 millió forint)”
Szeretnék forintot váltani nálad!
Természetesen vásárlóerő-paritáson kell értelmezni a számokat. 😉 Attól tartok ennek a váltása csak elméleti. 🙁