Nemrég olvastam egy jó könyvet, ami az adózásról, főként annak a történelméről szólt. Egyfelől számomra nagyon érdekes a téma, de elgondolkoztatott arról is, hogy milyen a jó adórendszer. Természetesen tökéletes válaszom nincs, pedig szeretném, ha lenne.
A bejegyzés jelentős része Keen és Slemrod Rebellion, Rascals, and Revenue c. könyve alapján készült, bátran ajánlom mindenkinek.
A bejegyzés hallgatható verzióját itt találod.
Alapelvek
Az adózás mindig rossz. Nemcsak azért, mert pénzt vesznek el tőled, hanem azért is, mert az adóztatásnak van egy motivációs hatása. Megváltoztatja a döntéseid. Természetesen ez lehet pozitív is, ha például a dohányzástól vagy más káros szenvedélytől fordítja el az érdeklődésed, de általában nem ez a helyzet és ekkor is van negatív hatása.
Sokkal gyakoribb, hogy az emberek aktívan tesznek az adózás negatív hatásainak kiküszöbölése érdekében. Még a legális adóoptimalizálás (például TBSZ nyitása) is plusz munkával (és kevesebb beszedett adóval) jár, így nemcsak az állam veszít, hanem a fogyasztó is (a ráfordított extra energia miatt).
De az adócsalás, az illegális adócsökkentés is rengeteg kárt okoz. Nemcsak azért, mert megpróbálják legálisnak beállítani, ami miatt a felderítés (amennyi belőle lehetséges) sok állami erőforrást felemészt. Hanem azért is mert a vizsgálatok miatt a tisztességes adófizetők dolga is nehezebbé válik.
Célok
A másik megoldhatatlan probléma az adórendszer kialakításával kapcsolatos. Szeretnénk, ha igazságos lenne (tehát senkinek nem kéne többet fizetnie ugyanazért), és szeretnénk, ha méltányos lenne (hogy senki ne fizessen aránytalanul a lehetőségein felül). Ez a két cél sajnos egymásnak teljesen ellentétes. Például igazságos lenne, hogy mindenki ugyanazt az összeget fizeti be, de így a szegények nem tudnák egyáltalán megugrani ezt az akadályt, míg szerencsésebb polgártársainknak mellényzsebes tétel lenne.
A méltányos adózás pedig elérhetetlen álom, borzalmas következményekkel. Ugyanis ha a közgazdaságtani optimumot vesszük, mely biztosítaná, hogy mindenkinek azonos fájdalommal járjon az adózás, akkor több problémába futnánk bele. Egyfelől azt a lovat ütnénk, amelyik húz. Másfelől pont a legmobilisabbaknak adnánk erős motivációt a helyváltoztatásra (és az adóoptimalizálásra).
Tehát valamilyen módon mindkét célnak teljesülnie kell.
Méltányosság beépítése
A legtöbb adórendszerben a szociális juttatások teszik lehetővé a méltányosságot. Ha társadalmi csoportok szerint nézzük, akkor a támogatásokat, kapott szolgáltatásokat is figyelembe véve az jön ki, hogy a legalacsonyabb jövedelműek adókulcsa általában nulla közeli vagy negatív. (Az adat országonként és figyelembe vett közszolgáltatásonként erősen változó lehet.)
Jó adórendszer
Kleen és Slemrod szerint a jelmondatok általában nagyon negatívan befolyásolják az adójogot. A magyarok sokat hallották, hogy adózzanak a multik, az Orbán-kormány nagyon szereti a szektorális különadókat. Ennek oka, hogy a célzottan helyben végezhető szolgáltatásokat nem lehet külföldre telepíteni. Ha viszont nincsen a szolgáltatásnak könnyen elérhető alternatívája, akkor inflációban végül a fogyasztók fizetik meg az adót. (Lásd tranzakciós adó, ami eltüntette a széles körűen elérhető ingyenes bankszámlákat, vagy a kiskereskedelmi adó, ami 31,5%-ra emeli az áfát. De lehetne említeni a távközlési szektort sújtó különadót is).
A szerzők szerint az egyik elfogadható jelmondat az, hogy az alacsonyabb adók széles bázison jobbak, mint a magas adók szűk bázison. Ugyan ennek például a tranzakciós adó pont megfelelne, a szerzők kiemelik, hogy annak károkozó hatása sokkal nagyobb, mint a haszna. Lehet, hogy az Orbán-kormány csak a jelmondatot olvasta el…
Ha nem lennének való világbeli korlátok, akkor a legjobb vagy a képesség alapján történő fejadó, vagy az élettartam-kereset alapú adó lenne. (Végeredményben minden adót magánszemélyek fizetnek meg, nincs valójában „vállalati” adózás. A „vállalati” adó az adó megfizetésének mértékét, helyszínét és időpontját befolyásolja, valamint gazdasági veszteséget termel.)
A képesség alapú adózás
Egy ideális világban az állam tökéletesen fel tudná mérni az egyének fizetési képességét, és ez alapján határozná meg az adókat. Így senki nem tudná befolyásolni a fizetését sem elrejtéssel, sem kevesebb munkával. Természetesen ez a szolgaság egyik leírása, remélhetőleg nem valósul meg soha.
Ennél egy kicsit kevésbé invazív módszer, ha a teljesen mesterséges éves adózás helyett hosszabb/egyéb időszakokat használunk. Különösen a sávos adózásnál érdekes, hogyha valaki egyik évben magas sávban adózik, másik évben pedig az adómentes összeget sem éri el. A többéves ciklust egyébként tőkejövedelmeknél szinte mindenhol használják.
Sajnos a jelenlegi körülmények közt nincs igazán jó ötletem az adórendszer változtatására. Szerintem több értelme lenne a családi adózásnak, és ha minden jövedelem ugyanabba a kategóriába tartozna. Ebben az esetben nem lennék ellene egy enyhe többkulcsos adózásnak. Persze elismerve, hogy ez már jelenleg is létezik szinte mindenhol.
Az adózási kedv élénkítése érdekében viszont három fontos lépést elengedhetetlennek tartok:
- A kormány kommunikálja nyíltan és érthetően, hogy mire költi az adókat.
- A központi költségvetésnek azokkal a célokkal kell foglalkoznia, amiknek értelme van. (Sem az élsport, sem a vallás támogatása nem ilyen például.)
- A korrupciót meg kell szüntetni. Természetesen nem véletlen, hogy elhagytam az országot: erre Magyarországon sem politikai, sem társadalmi akarat nincs.
Csak remélni tudom, hogy egy jobb jövő felé megyünk, ez vonatkozik az adózási rendszerre is.
Egyik legnagyobb alapigazság a következő mondás: „Nincs olyan rendszer, amely a törekvőt is élni hagyja és a lustát sem bíztatja ingyenélésre, miközben segít a valóban önhibáján kívül bajba jutottakon.”
Sokat gondolkodtam én is rajta, de arra jutottam, hogy az emberi érzelmek irányából kell a méltányosságot megközelíteni. Amit ugyebár nem lehet sem pénzzel kikényszeríteni, sem erőszakkal, sőt, sokszor pont ellentétes hatást ér el. Persze a túlzott manipuláció/érzékenyítés épp úgy.
Valahogy olyan társadalmat kéne kialakítani, ahol morálisan végiggondolnák a szupergazdagok, hogy tényleg feltétlenül kell-e a luxus. Tényleg feltétlenül tele kell-e rakni drága festményekkel, szobrokkal, anyámkínjával a Hatvanpuszta méretű kastélyt, tényleg kell-e saját lovarda, angol királyi család kertjéhez hasonló birtok, nagyvárosi metropolisz komplett felhőkarcolója, annak penthouse lakosztálya, sztárséf által készített fine dining gourmet kajával, ami még aranyporral is meg van szórva, hogy még drágább legyen és annyival többet ad-e az élethez a 100 évig érlelt whisky. Muszáj-e luxus magángéppel repkedni földrészről-földrészre, stb.
Itt meg lehet említeni a nők szerepét is a dologban (akinek nem inge…), hogy evolúciós ösztön ide vagy oda, a biztonságot már messze, de nagyon messze meghaladtuk a sugar életformával. Tényleg attól vagy-e boldog, hogy 50 évvel idősebb nagypapik meg nárcisztikus Ken-baba kinézetű bájgúnárok kiegészítő kelléke vagy és több százezres táskák, ruhák meg ékszerek vannak rajtad. Persze feelinges lehet egy pezsgőfürdős kádban nézni a város fényeit meg tök buli, mikor az utálkozó ex-osztálytársak, stb. irigységét kiváltod azzal, hogy ezt még Instára is kirakod, de HOSSZÚTÁVON ez jelenti a boldogságot?
Merthogy szorosan összefügg, hiszen a (materiális) sikerre való túlzott törekvés, annak nyílt kommunikációja a párválasztással és a csoporton belüli pozícióval függ össze. Régen az túlélést jelentette, ma már nagyon elment egyfajta absztrakt irányba (mint mikor a 150 kilós ember éhes, sőt, éhesebb, mint az alultáplált).
Illetve számít-e egy szint után, hogy összeméregesd másokkal, hogy te mennyire sokra vitted, te ezt is megteheted, neked lehet aranyból a wc csészé is.
Egy biztos, ha a két egyre extrémebb szélsőség, a „pénz az isten” vallásúak és a neokommunisták bokszolnak egymással, annak jó vége ugyanúgy nem lesz, mint a történelem során bármikor.
Ahogy a „miért nem esznek kalácsot” emberek és a napi megélhetési gondokkal küzdő nincstelenek sem fognak tudni egymással egy nyelvet beszélni, az internet személytelenségében meg pláne, mert utóbbiaknak az alapvető KOHERENS biztonság és hosszútávú perspektíva hiányzik az életükből, a másik pedig ha a kikövezett utakat nem is számítjuk, kvázi-korlátlan „tombolaszelvénnyel” rendelkeznek, ahány módon kipróbálhatják magát az életben, hogy apuci árnyékától függetlenül is self-made-men legyenek, aztán veregethetik a saját vállukat, hogy nem adták fel, mint Edison és lőn siker…
a fenti peldaid a luxusrol az atlag embernek nyilvanvalova teszik hogy ezekre nincs szukseg. Viszont ez nem ilyen egyszeru. Egy olyan csaladban ahol munkaval, aktivan termelik a vagyont, ott ezek a dolgok szepen lassan megjelennek a hetkoznapokban es az eletszinvonal elinflalodik. Lehet ujjal mutogatni, de a legtobb esetben a tobbszazmillios yacht az Adrian az egy motorcsonakkal kezdodik a Tisza tavon, azelott meg csonak volt, meg regebben horgasz felszereles. De ez nyilvan csak egy pelda, sokan vannak akik horgaszni sem szeretnek, naluk mashogy fog megjelenni. Eloszor vonattal Balatonra, majd fapados Velencebe, utanna Kanari, majd business class Hawaii.
Hol huznad meg a hatart, es miert ne kolthetne valaki ha jol keres? Egy masik nepszeru elmelet szerint a gazdagok adossagba taszitjak az egyszeru embereket mert a vagyonuk az a tobbi piaci resztvevonel adossagkent jelentkezik. Akkor most koltsenek vagy ne?