Hogyan oldd meg a világ minden problémáját?

Már 18 évesen tudtam, hogy a világ összes problémáját a közgazdászok oldják meg. Ezért is jelentkeztem közgazdasági egyetemre. Ritka az a bejegyzés, ahol már az első mondatban ennyi sületlenséget írok le. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy a közgazdászok nagyon fontosak komoly problémák megoldásához; nélkülük hatalmas költségen értelmetlen célokat érünk el. Mivel is foglalkozik a közgazdaságtan?

A bejegyzés hallgatható verzióját itt találod.
Elindítottam a facebook csoportunkat, ahol gyakrabban és más formában is tudjuk tartani a kapcsolatot. Lépj be te is!

Röviden: a szűkös javak optimális elosztásával. Sajnos a világ erőforrásai végesek, ezért szükséges, hogy megfelelően használjuk fel őket (az optimális lenne jó, de ahhoz nem vagyunk elég okosak). Éppen emiatt valójában minden döntés mögött van egy közgazdasági kérdés is: megfelelően használjuk-e fel az erőforrásokat a cél elérésére. A közgazdászok – jobb híján – ezt a megfelelőséget pénzben, pénzügyi megtérülésben mérik.

A tudományt a média, a politikusok és az elvárások sokszor olyan helyzetbe hozzák, amire nem lenne szabad felhasználni. A tudomány, a tudósok nem alkotnak egy autoritást, különösen egy személyben nem jelenik meg valaki, aki meg tudja mondani a tutit.

Gyönyörűen végigkövethettük a COVID alatt, hogy mit okoz a „tudományos autoriter” politikusok megjelenése, akik virológusoktól próbálják megtudni, mit csináljanak, hogy legyőzzék a vírust. A probléma ezzel az, hogy rossz kérdést tesznek fel, és rossz embertől kérdezik. A virológus a vírushoz ért, a „mit csináljunk” pedig közgazdasági és filozófiai probléma.

Mire válaszol

Az egyik megmondja, hogy az emberek mit fogadnak el, mit gondolnak róla, a másik kiszámolja, hogy mi lenne a megfelelő az aktuálisan elérhető adatok alapján a premisszáink szerint. Tehát a „tudományos előírással” mindig nagyon óvatosan kell bánni – általában csak egy olcsó hangulatkeltő fogásról van szó a média vagy a politika részéről.

Ezekkel persze nem feltétlen lehet nagy politikai győzelmeket aratni, sok újságot eladni, vagy kattintást elérni, mert unalmas, és nem feltétlen illik a narratívába. Nekem ez is jó, de ha a tudományt a politikai agenda részeként kezdjük el kezelni, akkor ne csodálkozzunk, ha jól megalapozott tudományos áttöréseket is elkezdenek megkérdőjelezni azok, akiket a tudomány nevében átvertek.

False alarm

A mai bejegyzés Björn Lomborg munkásságának segítségével készült, mindenkinek bátran ajánlom a könyveit (False alarm, Solutions for the World’s Biggest Problems: Costs and Benefits). Mielőtt belekezdünk, egy fontos információ: nem vagyok abban a helyzetben, hogy a könyv állításait validálni tudjam, de azt gondolom, hogy nem is ez a lényeg. A bejegyzés a (szerintem) helyes gondolkodási módot hivatott bemutatni. A könyv egyébként nagyon élvezetes, teli van tudományos hivatkozással (és nem tagadja a klímaváltozást).

Az író végigmegy a klímarettegők fő érvein, és bemutatja, hogy szerinte miért teljességgel értelmetlenek. Az egyik kedvencem a már fent említett „tudományos előírás”. A médiában fel-felröppen, hogy valamilyen időpontig (lehetőleg extrém) intézkedéseket kell tennünk, hogy a globális felmelegedést valamilyen szint alatt tartsuk. Ez tipikusan 2 fok 2100-ig. Ez a szám az író szerint egy teljesen önkényesen kialakított (jól hangzó) határ, pár extrém rettegőtől származik, akik szerint a 2 fok változás egy halálspirált indít be: ennek tudományosan elismert alapja nincs.

A másik kedvencem az adaptáció fejtegetése. Az író elismeri és problémának tartja, hogy változik a világunk, de azt mondja, hogy a hatások extrém módon túl vannak becsülve, hiszen arra a feltételezésre épülnek, hogy senki nem változtatja meg a viselkedését. A legegyértelműbb példa, amikor valaki azt állítja, hogy 2050-re 100 millió ember fog víz alatt élni… A viccet félretéve nagyon fontos, hogy az emberi találékonyságot és adaptációt beemeljük a modelljeinkbe. Gondolom, páran már készítik a kommentjeiket: „mit csinálunk az egyre nagyobb viharok és természeti katasztrófák ellen?”.

A helyzet nem olyan rossz

Két dolgot fontos megérteni: az egyik, hogy az ún. bullseye hatás miatt egyre kellemetlenebbek a katasztrófák (az egyre gazdagabb emberek közül egyre többen vihar sújtotta területeken élnek, ami könnyű célponttá teszi őket). A másik, hogy az emberi adaptáció milyen fantasztikusan tud hatékony megoldásokat kitalálni. Bangladesben 1970-ben a Bloha hurrikán 250-500 ezer ember halálához vezetett, míg 1991-ben egy erősebb viharban feleannyian haltak meg. A 2010-es években a hurrikán átlagos áldozatainak száma 12, pedig senki nem érvel amellett, hogy a viharok enyhébbek lennének.

Nem állítom egyébként, hogy a könyv tökéletes lenne (ilyet mai tudásommal nem is tehetnék), de az nagyon zavart, amikor halálozásokat hasonlít össze. A közgazdaságtan egy kegyetlen tudományág: az emberéletnek is ad értéket. Ebben a műfajban több értelme van elvesztett emberéveket nézni, mint a halálozások számát, hiszen mindenki meghal, csak nem mindegy, hogy mikor.

Megoldás

A szén-dioxid kibocsátás korlátozása teljesen hatékonytalan, mivel politikai vállalásokon és célzott piaci támogatásokon keresztül próbálkozik, melynek negatív a megtérülése. Akármennyi pénzt fektetünk be a szén-dioxid kibocsátás csökkenésébe, az eredmény 2100-ig szinte ugyanaz lesz. Az optimista modellek szerint is ~0,25 fok lehet a különbség, akkor is, betartjuk például a Párizsi Egyezmény részleteit, ami legjobb esetben is évi ezer milliárd dollárba kerülne.

A közgazdaságtan azért fantasztikus „tudomány”, mert egy számban tud értékelni térben és időben elolt, különböző területen létrejövő értékeket. (Ez egy bonyolult mód annak a leírására, hogy amit lehet, mai pénzben fejez ki.) Ha mindent pénzben fejezünk ki, akkor összehasonlíthatóvá válnak beruházások (megtérülés alapján), és tudunk dönteni az alternatívák közt. A módszer természetesen  nem tökéletes – ahogy a klímamodelljeink sem azok -, de a legjobb, amink van.

Ennek azonban megvan az a hátránya is, hogy ha tisztességesen végzik a számítást, akkor egy tükröt tart az olvasók elé. Nincs elbújás, nincs kamuzás, csak őszinteség. Ez sokszor fájdalmas, hiszen senki nem szereti mondjuk beárazni az emberek szenvedését. De még nem találtunk ki olyat, hogy nincs szenvedés – csak az a kérdés, hogy kik és mennyien szenvednek. Ezért tudnak olyan népszerűek lenni a kommunista elvek, amiknél papíron mindenki boldog, és nincs szenvedés. Csak aztán a közgazdaságtan emlékeztet ennek a lehetetlenségére.

Sajnos egy elhibázott intézkedés (annak árától függően) milliók (korai) halálát okozhatja. Ha belátjuk az erőforrások végességét, akkor sajnos prioritási sorrendet kell kialakítanunk. Ha egy hipotetikus, 100 év múlva bekövetkező katasztrófát próbálunk megállítani, akkor a ma szegényeit ítéljük (korai) halálra. Ez pedig lehet, hogy nem a leghatékonyabb.

A közgazdaságtan arra is rámutat, hogy semmi nincs hátrányok nélkül. Ha a negatív oldaláról szeretném bemutatni, akkor azt mondhatnám, hogy kizárólag rossz opciók közül kell a legkevésbé rosszat választanunk. Lomborg amellett érvel, hogy a szén-dioxid kibocsátás csökkentésére költött összeg a lehető legrosszabb döntés.

Egy jó hír a végére

A mai fiatalok (gyermekeink, unokáink) várhatóan egy hosszabb, kényelmesebb és egészségesebb életet fognak élni, mint a szüleik, nagyszüleik. A könyv tanúsága alapján 2100-ra a világ GDP-je 4,34-szeresére nőhet, ha nem fogjuk vissza a fejlődést soha meg nem térülő beruházásokkal. Ez különösen akkor igaz, ha a „tudósok által meghatározott” klímacélokat nem mindenáron, hanem gazdasági racionalitások mentén próbáljuk elérni. Szóval akit érdekel a téma, mindenképp ajánlom, hogy olvassa el a könyvet, nagyon sokat tanulhat a közgazdászok gondolkozásáról.

Ha pedig nem olvastad, hogy hogyan lehet a tanárok problémáját megoldani, olvasd el ezt a bejegyzést.

• Facebook
• YouTube