Amerre csak nézek, rendszeresen fellángol a vita arról, hogy több vagy kevesebb szabályozással, nagyobb vagy kisebb mértékű állami újraelosztással kell-e működnie egy országnak. Az ilyen viták nagyon szokszor valójában az emberkép körül keringenek. Az alapkérdés pedig az, hogy az emberek felelősek-e a saját sorsukért, még ha ez nincs is kimondva.
Aki már egy ideje olvassa a blogot, az tudja, hogy én támogatom az gondolatot, hogy a saját sorsod kovácsa vagy.
A blog profilja miatt nem kívánok (napi) politikai kérdésekkel foglalkozni, így mind a használt definíciókat, mind a szabályozásokat kizárólag gazdasági oldalról vizsgálom meg. A bejegyzésben szereplő gondolatokat a legtöbb politikai vagy filozófiai irányzat valamilyen módon felhasználta.
De nézzük az alapoktól. A kisebb állami újraelosztás és a kevesebb szabályozás klasszikus emberkép alapú gondolkozás sajátja. Az alapgondolata az a klasszikus közgazdasági tan, mely szerint a piac (többé-kevésbé) hatékony, ezért akkor érhetjük el a legnagyobb jólétet, ha hagyjuk a piacot önszabályozni.
A piachoz hasonlóan az emberek is racionálisan működnek. Akkor lesznek a legmotiváltabbak, leghatékonyabbak, ha minél direktebben érzik a tetteik, képességeik, (rossz) döntéseik következményét.
A kiindulási pont miatt ezek az emberek a cégekre (amik a hatékony értékteremtés eszközei) pozitívabban, míg az államra (újrafelosztó banda) negatívabban tekintenek.
Könnyen beláthatjuk, az így gondolkodó emberek miért tartják néha rablásnak az állami adózást: ha nem fizeted be, akkor az állami szervezetek erővel is elveszik, szolgáltatást viszont csak nagyon indirekt módon kapsz. Persze ha úgy gondolsz rá, hogy az adózás előtti jövedelem nincs a te tulajdonodban, akkor másképp néz ki a világ.
Szociális gondolkozás alapjai
A szabad piac egyik hátránya, hogy a hibák és hiányosságok erősen “meg vannak büntetve”. Ha valakinek olyan alacsony az intelligenciája, hogy nem tud piaci alapon jövedelmet termelni, vagy betegsége miatt nem tud jövedelmet szerezni, akkor egy teljesen versengő társadalomban a természetes szelekció lenne az egyetlen megfelelő stratégia számára. Az állatvilágban ez történik.
Nyilván ezt senki nem szeretné. Éppen ezért van szükség a szociális gondolkozásra, amely szerint a lánc csupán annyira erős, mint a leggyengébb tagja.
Az emberek pedig akkor érik el a legmagasabb potenciáljukat, ha a megfelelő segítséget kapnak. Alaptézis, hogy az emberek jók, vagy legalábbis jóra törekednek.
Az ezt az elvet követők ezért az állami újraelosztásra, szociális hálóra koncentrálnak, és a vállalatok (piac) hatalmának szabályozásában érdekeltek.
A legtöbb közgazdasági, de még politikai vita is erre a tengelyre húzható fel. Ha ezt észreveszed, hogy a vitában szereplő felek milyen emberképpel rendelkeznek, akkor néha szórakoztatóak lehetnek a politikai/szakmai viták (bár kiszámíthatóak is).
Kritika
A legegyszerűbb kritikai álláspontok a szélsőségek ellen alakulnak ki. A szociális elemek túlzott előtérbe helyezése szocializmushoz, kommunizmushoz vezet, amit nevezzünk az egyenlő kimenetelre (equality of outcome) való törekvésnek. Ezt próbáltuk már, bevezetése gyakorlatilag mindenhol milliók közvetlen (és közvetett) halálához vezetett. Arról nem is beszélve, hogy teljesen tönkretette a gazdaságot, mivel csírájában kiöli a vállalkozási hajlandóságot (hiszen bármiféle kockázatvállalás felesleges: minek kockáztatnál, ha az eredmény ugyanaz).
Az állami újraelosztási érvek mögött sokszor az irigység lapul, de mindenképp központi eleme, hogy a sorsod nem a te kezedben van. A politikusok a szenzációhajhász médiával karöltve gyorsan a gazdagok ellen tudják fordítani a közhangulatot. Igazából nem is nehéz olyan egyént találni, aki nem morális úton szerezte a gazdagságát (vagy annak egy részét). Innen már csak egy szikra, és tömegek követelik a vagyonadó bevezetését, aminél nagyobb öngólt szerintem nem lőhet állam.
De ha nem gondolkozunk szélsőségesen, akkor nincs igazán jó szociális megoldásunk. A valós segítség mérhetetlenül emberi erőforrás-intenzív. Ha az erőforrás meg is lenne, nincs sok ismert jó példa, a tapasztalatok alapján a legtöbb intézkedés inkább csak pénzt önt a problémára. Az pedig inkább olaj a tűzre, mint valós megoldás. Rossz szabályozásrokról írtam már itt és itt.
Akkor mi a baj a klasszikus közgazdászok gondolataival?
Túlságosan szabad piacon a szereplők pedig sokszor ahelyett, hogy a elősegítené a fejlődést, önmaguk pozíciójának biztosítását helyezik előtérbe. A társadalmi mobilitás kérdésköre mind a társadalmi fejlődés, mind pedig az emberek egészséges jövőképe miatt fontos.
Az is jogos kritika a klasszikus gondolkodás ellen, hogy a sorsod nem csak a te kezedben van. Gondolj csak arra, hogy fejlett országba születtél (ha a Magyarországon való születést nem szerencsének tartod, azt javaslom, tegyél egy körtúrát a világban…), vagy említhetném a születéskor felülről korlátos intelligenciát (ami erősen korrelál a céljaid elérésének képességével).
Könnyű belátni, hogy a szerencse nagy szerepet játszik az életünkben. Még ha születéskor jó helyzetbe is kerültél, a dolgok elromolhatnak, ezért helye van a “megbocsátásnak”, ami egy teljesen versengő közegben nem mindig adott.
A klasszikus közgazdaságtan alaptételei sem állnak meg a való életben. A tökéletes piac távolról sem igaz, az emberek sem racionálisak, hogy finoman fogalmazzunk.
Azt is el kell ismerni, hogy a körülményeink többé-kevésbé adottak. Amit meg kell válaszolnunk, hogy kinek a felelőssége legyen az, hogy mennyit hozol ki belőle?
Tipikus példák
Amikor USA-beli híreket hallgatok, akkor mindig érdekes, hogy mennyire más megoldások alakultak ki, mint az öreg kontinensen. Az egyik legszembetűnőbb az egészségügy. Míg nálunk egyértelmű, hogy általános az egészségbiztosítás, addig az USA-ban a magánegészségügy a fő vonal.
Míg itthon “senkit nem hagyunk az út szélén”, addig az USA-ban “aki nem dolgozik, ne is egyék” elv van érvényben. Ezért míg itthon ránk rohad az egészségügy, a másik oldalon a lakhatás után (vagy előtt) az egészségügyi kiadás a családi költségvetés legnagyobb tétele. Az egészségügyről órákig lehetne írni, de leegyszerűsítve az amerikai rendszer a sikeres (és fiatal, egészséges) rétegnek kedvez; a magyar pedig a legsikeresebbek (akik egyébként is magánba járnak) mellett a sikertelenebbeknek (valamint időseknek, krónikus betegeknek). Hogy melyik a jobb, azt összességében nem tudom megmondani.
Hasonló az egyetemi oktatás is. Az egyik oldalon a széleskörűen elérhető, gyakorlatilag ingyenes képzés áll, a másik oldalon magas színvonal és a lehetőség, hogy a piaci igényeknek megfelelő oktatást nyújtsanak. Nem mondom azt, hogy ez nem mehet félre, hiszen a piaci igényt jelentheti a releváns munkaerő-piaci tudás iránti igény és a 18 éves fiatalok tanulási igénye – khm bábozás diploma/genderszak.
De ilyen a nyugdíjak, sőt a FNA kérdése is. Mi legyen azzal, aki nem tud, vagy nem akar dolgozni, nem tudott, vagy nem akart félretenni a nyugdíjára?
Melyik emberkép a helyes?
Összességében akár a klasszikus, akár a szociális emberkép áll hozzád legközelebb, a célod várhatóan ugyanaz: minél jobbá tenni az emberek életét. Az én értékelésem szerint az előbbi inkább a kialakító okokra koncentrál (próbálja megakadályozni, hogy valaki rossz helyzetbe jusson), míg az utóbbi a már rossz helyzetbe jutottak megsegítését helyezi előtérbe. Azt gondolom, hogy mindkettőre nagy szükség van a politikai/gazdasági diskurzusban, bármelyik túlzó előtérbe kerülése katasztrofális eredményekkel járhat.
Sajnos nem könnyű annak az eldöntése, hogy mi „túlzás”.
Ne feledjük el azonban a szabályok vagy éppen a szabályok hiányának nem várt következményeit sem. Egy jó példa a gyerekek számától függő családi pótlék: lehet, hogy több gyerek születik, de darabszámban érdemes mérni a gyerekeket? Ezek nehezen, sokszor az alapértékek megkérdőjelezése után megválaszolható kérdések.
Remélem tetszett a bejegyzés, kommentelj bátran, nézz körbe, vagy oszd meg a barátaid közt (kattints a lenti facebook gombra).
Hozzád melyik gondolkozás áll közelebb?
Udv,
jo a cikk, en talan inkabb a klasszikus modell mellett lennek, ugy gondolom hogy a hatekonysag tudja elorevinni az emberiseget ahhoz pedig kell a motivacio amit a kapitalizmus kinal. Aki szazszoros erteket allit elo annak tobb jarjon a munkajaert cserebe, de nem feltetlenul szazszorosan. Tehat valamennyire bele kell vinni azert a szocialis gondolkodast is, de szerintem ne az dominaljon mert az komoly hatranyt jelentene osszessegeben.
Amivel nem ertek egyet: “ha úgy gondolsz rá, hogy az adózás előtti jövedelem nincs a te tulajdonodban, akkor másképp néz ki a világ”
A munkaltato azert alkalmazza a munkavallalot mert az osszes kiadason felul is profitot tud igy elerni. Tehat a munkavallalo kitermelte az osszes adot es jarulekot is, ezert kvazi az o tulajdonat kepezi addig a rovid pillanatig mig le nem vonjak. Igen, szukseges valamennyit levonni hogy az orszag mukodjon es senkit ne hagyjunk az ut szelen, viszont ezzel megint visszajutunk a hatekonysag kerdesehez: az adozonak az kell(ene) hogy legyen a celja hogy az adoforintjai leghatekonyabban legyenek felhasznalva, a Magyarorszagon jellemzo hatalmas allami apparatus a manualis analog modszereivel nem eppen ezt az iranyt mutatjak. Elkelne oda is egy kis versenyszellem meg atlathato kozbeszerzes
Köszi!
Az üvegzseb mindenhol elkelne, ezt bármikor aláírom. 🙂
Én úgy etetem meg magammal az adót, hogy ahhoz, hogy Mo-n jövedelmet szerezzek, meg kell termelnem a kb. kétszeresét. Ha vállalkozó lennék, elég lenne az ~1,3-szorosa, de ez egy ilyen játék. Ettől még irgalmatlan sok a munkavállalói adó. 🙁
mi eppen Nemetorszagban, adokulcs kb hasonlo de egy picit tobbet adnak vissza az adozoknak. (itt is van azert korrupcio mint mindenhol) Viszont igy kocsi nelkul en is mergelodok hogy peldaul a vegelathatatlan autopalyakon mi sosem megyunk hiaba ujitgatjak a penzunkon, egyeb infrastrukturat sem igen hasznalunk foleg a covid ota stb… Nem ez az elso Ny-EU orszag ahol elunk es ugy latom mindenutt ez van, az adozok bosszankodnak meg mindenki panaszkodik hogy ez ilyen tipikus magyar/ir/holland/nemet/helyiorszag tulajdonsag hogy az emberek pesszimistak, visszahuzzak egymast stb… amikor meghallom ugyanezt pepitaban masik nemzettol mar csak kuncogok magamban