A napokban megtalálta a szüleimet az egyik hárombetűs pénzügyi közvetítő alvállalkozója. (Ugye a „pénzügyi tanácsadók” legfőképpen ebben a formában működnek, hiszen így nem kell minimálbérrel és hasonló kellemetlen munkavállalói védelemmel foglalkozni.) Kicsit fáj, hogy anélkül ültek le vele beszélni, hogy megkérdeztek volna, de igyekszem korlátozni a családon belüli tanácsadást, mert hamar fárasztó lesz. Akit érdekel a véleményem, úgyis megkérdez.
A bejegyzés hallgatható verzióját itt találod.
Szerencsére az első kör után már felhívtak, így még nem ugrasztották bele őket egy 20 éves szerződésbe, és remélhetőleg már nem is fogják. Az érdekes, hogy nem tőlem kapták a legnagyobb leszúrást, hogy szóba álltak velük (lásd fent), hanem egy olyan ismerősüktől, aki 5 éve még legkevésbé sem volt pénzügyileg tudatosnak nevezhető. (Nem tudom, hogy most az-e, vagy csak véletlenek egybeesése, de örülök, ha megváltozott.)
Egy másik nagyon pozitív változás, hogy szembesülve a bankszámlájuk éves költségével, elgondolkoztak a váltáson, ami eddig szóba sem jöhetett. Más pénzügyi termékre nem nagyon van szükségük, a biztosítások közül már élet nem köthető nekik, megtakarításra pedig az államkincstári számlát használják. Azért arra kíváncsi lennék, hogy a szüleimhez hasonló ügyfeleknek mivel tudnak UL-t eladni, de tippre „gondoljanak az unokákra” felkiáltással. (Az UL, vagy „unit-linked” a megtakarítással egybekötött biztosítás, általában élet- vagy nyugdíjbiztosítás.)
Mennyire rosszak
Mert természetesen továbbra is igaz, hogy valódi jutalék a rendszeres díjú, túlárazott termékeken van. Gyakorlatilag legtöbbször az első éves befizetés a közvetítő zsebébe kerül. Fontos azonban tudni, hogy nem feltétlenül az ügyintézőhöz, hanem részben a céghez, a cég hierarchiájához is. Tehát hiába okoz neked milliós kárt, az ő zsebében várhatóan csak pártízezer forint landol.
Ha mindezt valahogy a biztosító vagy az alapkezelő ki tudná gazdálkodni, nem lenne gond. Viszont ezek a termékek olyan költségekkel járnak, hogy egyértelműen a fogyasztó fizeti meg a jutalékot. A magyar alapok hozama sem kiemelkedő, nemrég kiszámoltam, hogy kisebb részük érte el az inflációt, még kevesebb verte meg állampapírokat. (És azokban nincs benne az UL-ek TKM-jének egy része!)
Tehát az ügyfél számára a megtakarítási egységekkel egybekötött biztosítások szinte soha nem megfelelő termékek.
Ennek ellenére ezek a közvetítők tudnak haszonnal járni: valóban vannak olcsóbb termékek náluk, de ezekért más módon kell magas árat fizetnünk. Sokszor elkérik az ismerőseid számát az „ingyenes” „tanácsadásért” cserébe. Ez egy jó módszer, hogy az ellenségeidet szívasd, de a barátaid telefonszámát semmiképp ne add meg nekik.
Nem lehet megélni a piacon
A piac másik problémája, hogy lakáshitelközvetítésen kívül csupán UL-eladásból lehet megélni. Míg előbbi egy nagyjából korrekt piac, én is szívesen ajánlom Tamás barátomat, addig az UL egy rossz termék. Mégsem hallod szinte soha az értékesítőket állampapírról, ETF-től beszélni (bár nagy ritkán a TBSZ-t ki lehet húzni belőlük, de azokból is inkább magyar bankhoz ajánlanak be). Ezek jutalékából nem lehet megélni.
A valóban független tanácsadáshoz az ügyfélnek bele kéne nyúlnia a zsebébe. De amíg az ingyenes tanácsadók ösztönzői az UL-ek felé mutatnak, addig náluk az ügyfél végül sokkal többet fizet a TKM-en belül elrejtve.



kedvenc idezetem:
“Két gyerek harvardi oktatását is finansziroztam opciós kereskedésböl. Sajnos a brókerem gyerekei voltak.”
😀
LooooooL
Ez egy őszinte önreflekció lehetett valakinél 🙂
kozben sikerult megtalalnom az eredetit, a “Boglehead’s guide to investing”-ben emlitik ezt mint Michael LeBoef idezetet