Ezt a bejegyzést a családomban kialakuló kisebb vita indította, mely arról szólt, hogy ki használjon egy éppen akkor üresen álló ingatlant. Szerintem nagyon jól példázza, hogy a közgazdászok miért szeretnek a piaci ár alapján fizetni.
Akkor beszélünk piaci árról, ha a kereslet és a kínálat egyensúlyban van. Nyilván ehhez kell egy hatékony piac és megfelelő információáramlás, de tekintsünk el attól, hogy teljes közgazdaságtan-könyvet írjak. Tehát ezen az áron ugyanannyit kínálnak eladásra egy adott piacon, amennyit a vevők (az adott áron) meg kívánnak venni. Ilyenkor mindenki (aki képes annyit fizetni, ami a piaci ár), megkapja a jószágot (a közgazdászok így nevezik a termékeket és szolgáltatásokat), és mindenki, aki az adott áron hajlandó eladni, el is adja. Mindenki boldog?
Nos, nem teljesen. Nyilván vannak, akik szerettek volna olcsóbban venni (mindenki szeretett volna olcsóbban venni valójában), de annyiért nem adtak. Vannak, akik drágábban szeretnének eladni, de ennyiért még nem. A közgazdászok azt gondolják, hogy egyszerű piacokon (egyszerű alatt értsük azt, hogy egyféle termék van egyféle áron, amihez mindenki hozzáfér) így lehet a legnagyobb hatékonyságot elérni.
Talán a legerősebb érv, ami alá tudja támasztani ezt, hogy ha megfigyeljük, hogy mi történik, ha megzavarjuk a piac működését. Van pár jó példa erre, amikből néhányat szeretnék bemutatni.
Taxilicenszek számának korlátozása
Nyilván a döntéshozó célja New Yorkban az volt, hogy ne legyenek az utak teli (sokszor üres) taxival. Az ötlet nagyon jó, a cél üdvös, DE!
A baj, hogy a taxi licenszek száma korlátos lett, így a már bent lévők hirtelen kezükben találtak egy értékes erőforrást. Egy szabályozásnak akkor van értelme, ha az emberek több taxit szeretnének használni/a város több taxist tartana el, mint amennyi licensz elérhető. Így viszont lesznek, akik szeretnének taxizni, de nincs engedélyük, ők hajlandóak fizetni ezért.
Mivel nincs elég taxi, megnő az utazás költsége (hiszen kevesebb szolgáltató magasabb árat okoz). Ennek a fő haszonélvezői a már aktív taxisok. Ezen túl a licensz eladható, tehát kialakul a taxi licenszek másodpiaca, ahol hihetetlen árakon adják el őket. (New Yorkban már adtak egymillió dollárt is érte, pedig a taxisok alig keresnek pár tízezer dollárt évente.) Nem mellesleg az Uber elterjedését is segítették.
Lakásbérleti díjak csökkentése
Sokan szeretnék, ha államilag lenne maximalizálva, hogy mennyit lehet kérni egy lakás bérleti díjáért. Az ötlet érthető, hiszen olcsóbban lehetne lakni, ami milyen jó lenne; végre le lehetne törni a gonosz kapitalistákat, akik mások alapigényein nyerészkednek.
Zavarnak a nyerészkedők? Fizess piaci árat. Ha nem fizetsz, te leszel nyerészkedő/neked kell azzá válnod. Hogy miért is?
Talán emlékeztek a Jóbarátok c. sorozatban arra részre, amikor Ross ki szeretett volna bérelni egy lakást, mert tudta, hogy elköltözik a Csúnya Pucér pasi. Mikor Ross átmegy meggyőzni, hogy neki adja ki, azt látja, hogy teli van a lakás ajándékkosarakkal. Miért? New Yorkban érvényben van egy ún. Rent Control program, ami szabályozza, hogy maximum mennyit kérhetnek a tulajdonosok és a főbérlők bizonyos ingatlanokért. Tehát szabályozással csökkentik az árat. Ez azt okozza, hogy minden kiadó ingatlanért hatalmas sorbanállás van, s azok kerülnek előre, akik valami előnyre tudnak szert tenni; a magasabb lakbér fizetése nem opció (a sorozatban Ross pucérkodott az úriemberrel).
Mivel magasabb áron nem lehet kiadni egyébként sem, a felújítások elmaradnak, de ami talán még rosszabb, az új beruházások is (ki építene alacsony hozammal új házat?). Így a szabályozás hosszabb távon még rosszabb helyzetbe hozza a bérlőket.
“Ingyenes” egészségügy
Az egészségügyről biztosan írok még, de ma Magyarországon csak az akar orvoshoz menni, akinek nagyon kell (vagy nagyon unatkozik). Mivel a kezelés és a látogatás “ingyenes” az egészségügyben (szabályozással lecsökkentettük az árát), boldog-boldogtalan minél több kezelést szeretett volna. Ennek eredményeként megnőtt a várakozási idő (és alacsony maradt a színvonal). Részben unatkozó emberek játszótere lett, részben pedig teljesen lerohadt a rendszer, csak a benne dolgozók tartják életben.
„Ingyen” töltők
Hasonló módon, amikor Magyarországon megjelentek az elektromos autók, illetve ennek támogatásként az állam fizette a töltések költségét. Vajon mi történt? Volt egy értékes erőforrás, amelyet nem védett a piaci ár: sorbanállás kezdődött, kiárazódtak azok, akiknek drága az idejük. Sokan napi parkolónak használták, ahol nap végén töltve kapják vissza az egyébként egy óra alatt feltöltött hibridjüket. Megnőtt a keresési és várakozási idő, azok nyertek, akik korán keltek vagy szerencséjük volt.
A fentiek mind példák olyan esetekre, amikor a piac nem tud “tökéletesen” működni, ezért lehetőség nyílik a járadékvadászatra. A járadékvadászat az a tevékenység, amikor a piaci szereplők hozzáadott érték nélkül tesznek szert a piaci előnyre. A kormányzat belenyúlt a szabad piac működésébe, valamiféle hatékonytalaságot okozott, ami miatt a fogyasztók nem pénzügyileg, hanem idejükkel vagy ügyeskedéssel kezdtek el versengeni. Végül egy szűk réteg nyert rajta, mindenki más veszített (ne is beszéljünk azokról az esetekről, amikor a szabályozás biztosítja a korrupciót).
Érdemes lehet utánanézni a new yorki hot-dog standoknak: bár itt sikerült némileg ellensúlyozni a negatív hatásokat.
Akkor hogyan is csatlakozik ez az egész a családi ügyekhez?
Az egyik családi ingatlant családon belül igen alacsony áron adta ki a tulajdonosa. Ez nyilván nagyon jó volt azoknak, akik olcsón tudtak lakni, kevésbé volt jó a tulajdonosnak, aki nem kapott piaci díjat a bérbeadásért. Ez önmagában nem baj, lehet mondani, hogy egy vagyontranszfer történt a bérbeadó és a bérlő között.
Egészen addig senkit nem érdekelt a dolog, amíg a vírus miatt nem költöztek el hosszabb távra, és nem lett szüksége egy másik családtagnak rövidtávú lakhatásra.
Ha a lakás piaci árú lenne, akkor a helyzet a következőképpen oldódna meg: az új lakó fizeti a bérleti díjat, amint el tud költözni, el is fog, hiszen neki mindegy kinek fizet, sőt, végre a “sajátjában lakhat”. Esetünkben viszont a jelenlegi, alacsony bérleti díjnál többet kérni nem korrekt, ezért a rövid távon lakónak nem lesz motivációja kiköltözni: elindul a járadékvadászat (az olcsó lakhatásért). Az eredeti bérlő ezt tudva nem adja kölcsön a lakását, így végül mindketten rosszul járnak (az eredeti bérlő addig is fizeti a bérleti díjat, amíg nem lakik benne).
Persze van megoldás: ha a harmadik, rövid távon ott lakó családtag önmagától felajánlja, hogy a piaci ár és a bérleti díj különbözetét megfizeti a bérbeadónak; de attól tartok, hogy csak közgazdászok szeretnek piaci árat fizetni.
Nem mondom, hogy minden esetben megéri a piaci árat fizetni, mert lehet, hogy társadalmi szinten jobban járunk, ha az egészségügyben akár éveket is kell várni egy rutinbeavatkozásra, de ellátnak mindenkit, viszont érdemes figyelembe venni az egyenlet mindkét oldalát.
Ha tetszett a bejegyzés, nézz rá a „Megéri-e sorozat” többi részére is.
Ha a legrosszabb pénzügyi döntésem érdekelne, azt itt éred el.
Jó a kontent Kontroller! Az egészségügyi példa kicsit azért komplexebb, még a többinél is. Ott nekem nem a hatósági árazáson van a fókusz, hanem hogy kockázatközösséget vállalunk társadalmilag, hogy az egészség remélt helyreállításának jószága ne vigyen gazdasági csődbe családokat (lsd. váratlanul felbukkanó, több tízmilliós kemo kezelések, műtétek költségei), alapvetően nem a megfizethető árú kezelés/várólista koordinátarendszerben mozog a dolog, csak az átlagembernek, átlag egészségügyi problémákkal. Utóbbira persze áll a példa, meg a rendszerből való kiugrás is a magánszolgáltatók igénybevéletével ha fül-orr-gégész kell, szervet átültetni meg megyünk az államiba.
Köszi!
Egyetértek, azért is az utolsó bekezdés, de nagyon komolyan el kell gondolkoznunk társadalmilag, hogy mi a jobb. Sajnos nekem úgy tűnik, hogy a két szélsőség (teljes szabadjára engedés és a szocialista rendszer) nem működik hosszú távon, vagy nagyon sokakat hagy el.
Moderálva