Az adakozás mindig fontos szerepet töltött be a nyugati kultúrában, ez talán ma sincs másképp. Ennek oka az, hogy a kereszténységben (ami a nyugati civilizáció alapja) központi kérdés a jótékonyság. Ebben a bejegyzésben szeretném feltárni az adakozás kialakulását, valamint azt, hogy a keresztény emberek miért adakoznak. A következő posztban azt fogom megvizsgálni, hogy nem keresztényeknek miért jó adakozni.
Ne feledd like-olni a facebook oldalam, hogy ne maradj le egy bejegyzésről sem.
A bejegyzés abban a szellemben készült, hogy a parancsolatok, keresztény szokások nem önmagukért valók. Isten azért adta őket, hogy a vele való közösség bizonyos aspektusaiban segítse az embereket.
Történet
A kereszténység a zsidó hit alapjaira épül, ahol az adakozás kettős célt szolgált. A papi rend megalakulása után be kellett fizetni a tizedet, ami Lévi törzs jövedelmét jelentette. Így ez a valóságban inkább egy jövedelemadó volt, Magyarországon a történelmi egyházaknál ismert különféle adóknak felelt meg (egyházfenntartói járulék, egyházközösségi hozzájárulás).
Ezen felül külön parancsolat vonatkozott arra, hogy gondoskodjanak a szegényekről, özvegyekről, valamint a tizeden felül adakoztak bizonyos kiemelt célokra is (például templomépítésre). Ezeknek az összegére nem volt külön szabályozás.
A kereszténység viszont egy kicsit más alapokon működik, a papi rend helyét átvette az egyetemes papság (vagyis minden újjászületett hívő Isten papja). Ezáltal megszűnt a tized intézménye, de megmaradt a méltányosságon alapuló adakozás.
A formális (katolikus) egyház térnyerésével visszatért az egyházi adó. Később a református egyháznál egyházfenntartói járulékként, a karizmatikus gyülekezetnél tizedként, az neoprotestáns gyülekezeteknél pedig önkéntes hozzájárulás formájában jelent meg.
Ezek mellett viszont párhuzamosan volt jelen az a tevékenység, amit ma adakozásnak nevezünk. Sokan ezt a tizeddel azonosítják, de ahogy eddig bemutattam, valójában ezek az összegek nem képezték részét az egyházi adóknak.
Ennek ellenére sokszor összemossuk a kettőt. Szerintem ennek az az oka, hogy a keresztények ezeket az összegeket Isten számára elkülönítettként kezelik, ezért “egy kalapba kerül”.
De akkor mennyit adjon egy keresztény?
Ennek megértéséhez azt hiszem, hogy először azt kell tisztázni, hogy miért jó egy kereszténynek, ha adakozik. Nyilvánvaló lenne azt mondani, hogy Isten ezt parancsolta, és van is benne valami. Isten akaratának engedelmeskedni nagyon fontos dolog. Ám ahogy a bevezetőben utaltam rá, Isten parancsolatainak oka van. Nem biztos, hogy látjuk éppen, hogy mi az, nem is biztos, hogy ez szükséges.
A keresztény tapasztalat és a Biblia tanúsága szerint Isten nagylelkű. Ha mi is tudunk nagylelkűek lenni, akkor közösséget vállalunk vele.
Továbbá amikor érte mondunk le valamiről, akkor megmutatjuk magunknak és másoknak, hogy nem attól a dologtól függ az életünk. Nem áltatjuk magunkat azzal, hogy saját kezünkben van a boldogulásunk, tudjuk, hogy ő ad és ő tud elvenni is. Mi pedig önként hozunk áldozatot. Mivel nem valódi áldozat az, amit meg sem érzünk, olyan összeget érdemes vállalni, ami az ember számára kényelmetlen. Talán ez adja a tized megnevezés gyakoriságát: a bevétel 10%-a már általában mindenki számára megérezhető.
Természetesen van, akinek 5% is nagy lemondásokkal járna, van, aki 20%-ot sem érezne meg. Talán pont ezért nagyon jó, hogy nincs meghatározva az összeg: mindenki adhat az indíttatása szerint.
Akkor adakozzunk, de kinek?
Korábban már írtam arról, hogy az általad követett értékek megjelennek a pénzügyeidben. Ha azt tartod életed céljának, hogy minél több élményt szerezz, akkor erre fogsz “sokat” költeni. Ha számodra az állatok fontosak, akkor rájuk. Tehát a költéseink egy értékhierarchia mentén történnek.
Nem hiszem, hogy ez alól mentesek lennének a keresztények, éppen ezért látjuk náluk sokszor, hogy keresztény misszióknak, keresztény célokra adakoznak. A Bibliában pedig azt is látjuk, hogy a saját közösség az elsődleges (család, barátok, gyülekezet); ami azt hiszem, szintén beleillik az értékhierarchiába. Ezen túl pedig nagyon sokszor Isten indítja a keresztények szívét valami célra, amire aztán adományokat is szánnak.
Ami érdekes lehet talán, hogy az idő adományozása egy másik kalapba esik.A keresztények el vannak hívva az aktív szolgálatra is; tehát a kereszténységen belül ki-ki a saját tehetsége szerint részt vehet valamilyen misszióban.
Összefoglalva tehát a keresztényeknek a következők miatt “éri meg” adakozni:
- ezzel Isten parancsolatát teljesítik, vele kerülnek közösségbe,
- lemondanak valami értékesről, mert máshol van a szívük.
A mai bejegyzés csak kifejezetten a keresztényekre koncentrált, hogy bemutassa, miként alakult ki az adakozás a kultúránkban. Csütörtökön, a bejegyzés másik felében azt is megmutatom, hogy azok számára, akik nem hisznek Istenben, miért érheti meg mégis az adakozás. Nézd meg azt is!
A bejegyzés Baji Péterrel, a Webzegézis blog szerzőjével készített interjú alapján készült.
Csütörtökön újra jelentkezem, addig is csatlakozz hozzám a sorozat második részére vagy olvass egy kicsit arról, hogy miként tervezd a költségeidet.
Szerinted meg kell válogatni, hogy kinek adakozik az ember?
Te mi alapján teszed?
Nem hivokent furcsanak talalom hogy a Biblia szerint a sajat kozosseg az elsodleges. Ugy gondolnam hogy az elesetteken, arvakon a hovatartozastol fuggetlenul egyenloen kellene segiteni.
Teljesen jogos az észrevétel, valóban furcsának tűnhet, azért két dolgot hozzáfűznék:
Mindenkinek más elhívása lehet, így vannak olyanok, akik nem a saját közösségekben segítenek.
Szerintem gyakorlati okai vannak a fenti megállapításnak: hatékonyan ott tudunk segíteni, ahol ismerjük a valódi helyzetet.
Azt sem tartom kizártnak egyébként, hogy a keresztények (és ugye korábban zsidók) közti belső feszültség kialakulásának elkerülése a cél. Ha milliókat öntünk missziókba, de a saját házunk környékén saját szüleink éheznek, az nem jelent sok jót.