A gazdaság bonyolult, még a legnagyobb elmék is csak bizonyos részeit értik, használják, senki sem tudja tökéletesen irányítani. A nyugati társadalmak ezért úgy döntöttek, hogy irányítás helyett kiszervezik a felelősséget a legkisebb, felelősséget vállalni képes egységnek; az egyénnek és a szervezeteknek. Így jött létre a tulajdonjog, a szabad kereskedelem és az ebből következő profitmotiváció.
A bejegyzés hallgatható verzióját itt találod.
Elindítottam a facebook csoportunkat, ahol gyakrabban és más formában is tudjuk tartani a kapcsolatot. Lépj be te is!
A rendszer nagyszerű, de a működésének van néhány feltétele. Nagyszabású eredményeket csak úgy lehet elérni, ha a többség egyetért, ezáltal elegendő hatáskört ad a kormányoknak, vagy ha egy szervezet elég naggyá nő a feladathoz. A megbízó-ügynök probléma miatt (ami persze nem a nyugati berendezkedés sajátja) mindkét megoldás veszélyeket hordoz.
Korábban már írtam arról, hogy milyen problémákat okoz, ha egy cég túl naggyá válik, és a tulajdonosok érdekei helyett KPI-okat kerget. Ebben a bejegyzésben pedig azt szeretném megvizsgálni, hogy milyen hatással van a gazdaságra, ha egy állam megpróbálja „megvédeni” a nemzeti érdekeket.
Nemzeti nagytőke/nemzeti gazdaság
A teljes szabadkereskedelem kritikája teljesen helyénvaló és szükséges, de szeretném bemutatni a fő ellenérveket és azok gyengéjét.
Az egyik fő érv, ha árdömpinggel lehetetlenítik el a helyi gazdaságot. A dömpingárazás (vagyis az, amikor veszteséggel adják el csak azért, hogy pozíciót szerezzenek) ugyan nagyon jól alátámaszthat hihetőnek hangzó narratívákat, de általában a helyzet ennél árnyaltabb. Lehetnek ugyan egyedi esetek, amikor ténylegesen felvásárlási céllal kiáraznak valakit a piacról, de ennél sokkal gyakrabban van valós termelékenységi diszparitás a „dömping” mögött. Az egyik hatékonyabb vállalat egyszerűen jobb piaci ajánlatot tud adni. A Facebook például kivégezte az IWIW és a MyVIP platformokat, de mindenki könnyen belátta, hogy a hálózati hatás miatt egyszerűen jobb volt abban, amit adni tudott. Természetesen a dolgozóknak rövid távon nagyon rossz, ha bezár a helyi minigyár, de könnyen lehet, hogy nemzetgazdasági szinten nyerünk vele, mert az a dolgozó sokkal jobb hatásfokkal tud majd máshol dolgozni.
Nemzetbiztonsági kockázat
Egy másik – talán jogosabb ellenérv – a nemzetbiztonsági kockázat. A szabad kereskedelem addig működik, amíg mindenki korrekt szereplő a piacon. Ha megjelenik egy farkas, akkor az komoly veszélyt jelenthet az egyes országokra. Európa orosz gázfüggősége teljesen racionális lépés, ha azt feltételezed, hogy mindenkinek a jólét maximalizálás a célja. Abban a pillanatban, hogy autoriter államok területszerzéssel szeretnének fejlődni (és ezért hajlandóak feláldozni a saját jólétüket), már nem lehet a racionális közgazdasági elveket alkalmazni. Ugyanígy, ha egy kormányzatnak sokkal fontosabb a rövid távú népszerűség, ezért random adókat vetnek ki, akkor azt a cégek országkockázati felárral fogják meghálálni.
Azt azonban el lehet ismerni, hogy néhány országban történelmi és méretgazdaságossági okok miatt nem alakultak ki nagyvállalatok/nagytőkések organikusan. Ilyen helyeken állami beavatkozás nélkül ez nem is lehetséges. Vannak, akik szerint ez csökkentené a nemzetbiztonsági kockázatot.
Szerintem ezt igen nehéz logikusan alátámasztani, de még inkább ingatag lábakon áll, hogy miért lenne a politikai elithez közel álló szereplő meggazdagodása nemzeti érdek. Ennek alapfeltétele az lenne, hogy a meggazdagodó elit a saját országához legyen hűséges. Vagyis azoktól várjuk a hűséget, akik hűtlen kezelés során gazdagodtak meg. Arról nem is beszélve, hogy miért hisszük, hogy aki érdemtelenül gazdagodott meg, az érdemes lesz a vagyon kezelésére?
De valahogy nálam a nemzetbiztonsági kockázat érv sem volt soha hihető: ha például egy búzatermelő földjei és terméke a magántulajdona, akkor elméletben azzal kereskedik, akivel szeretne. Ha az export jobban megéri, akkor exportálni fog, nemzetbiztonsági kockázat ide vagy oda. A terményét csak a magántulajdon megsértésével (vagy a megfelelő piaci helyzettel) lehet nemzeti érdekre fordítani, ami pedig a szabad kereskedelem ellensége. Ha pedig az állam hozzá mer nyúlni a magántulajdonhoz, akkor teljesen mindegy, hogy nemzetközi vagy hazai tulajdont sért meg.
Multik kiviszik a profitot!
Itt persze felmerülhet a gyakran emlegetett érv, miszerint a „multik” kiviszik a profitot az országból. Ez az érv inkább a kommunista irigységen alapul, mint tényeken. A profit olyan, mint a kutya vacsorája, vagy van, vagy nincs. Ha viszont nem marad el, akkor az a befektetett tőke hozama, és minden esetben a tulajdonosé. Ha megfelelőnek látja a piacot, akkor újra befekteti, ha nem, akkor hazaviszi és másra költi, ez a tulajdonjog lényege. A profit szabadpiaci előfeltétele, hogy korábban tőkét fektetett be az országba, amiből pedig munka lesz.
Összefoglalva tehát úgy gondolom, hogy a nemzeti nagytőke kialakítása nehezen védhető álláspont. A közgazdaságtan egyik alapigazsága, hogy mindenki jobban jár, ha a komparatív előnyének megfelelő tevékenységet végez, ennek pedig alapfeltétele a szabad kereskedelem. (A komparatív előny egyszerűen megfogalmazva azon tevékenységekre való specializálódás, amellyel a legnagyobb gazdagságot érheti el.)
De ha ezt figyelmen kívül hagyva mégis úgy dönt egy állam, hogy központi szabályozást és támogatást alkalmaz, ezzel azt feltételezi, hogy van jobb rendszer annál, amit a piaci körülmények diktálnak, legyenek azok bármennyire is kellemetlenek. Erre pedig jó példát még nem láttunk, csak rosszat. A szabad kereskedelemnek megvannak a hátrányai, nehézségei, de ez a jelenleg ismert legjobb opciónk. Az alternatívát már kipróbáltuk, és sajnos csak a szabadságjogok erőteljes korlátozásával működhet. Ezért úgy gondolom, hogy a nagytőke, amit most hihetetlen anyagi és morális áldozatok árán létrehozunk, nem szolgál nemzetérdeket. Ráadásul hosszú távon működésképtelen, hiszen az arra érdemtelen emberek nem lesznek képesek fenntartani.
A piac nem mindenható. Például a piaci szereplők többségének nincs sem lehetősége, sem képessége hosszabb távú tervezésre és bizonytalan kimenetelű fejlesztésekre. A verseny gyakran nem hagy időt nagyobb lélegzetvételre. Tehát a nemzeti nagytőke létrehozásának igenis van értelme és haszna. De nagyon pontosan meg kell határozni a céljait. Ezt megtették vezetőink, de szűk csoportcélokat tűztek ki maguk elé. Vagyis nemzeti, még pontosabban NEMZETSTRATÉGIAI célokat kell kitűzni.
Magyarország adottságai (termőföld, víz) alapján az egyik ilyen cél az élelmiszertermelés és -feldolgozás vertikumának fejlesztése lehetne, ezen belül is pontosan meghatározva az ígéretes ágazatokat. A citromtermelés például nyilvánvalóan nem ilyen (még!). És ahogy nem a legjobb focisták (mint „végeredmények”) fizetését érdemes egekbe emelni, úgy itt sem a termelést és a kereskedelmet közvetlenül érdemes támogatni, hanem a KUTATÁST, FEJLESZTÉST, INNOVÁCIÓT. (Ebbe beleértendők a kereskedelem területén megvalósítható, például informatikai K+F+I projektek is.)
Másrészt nem a részrehajló (pártok gazdasági hátterét pumpáló) támogatások hatékonyak, hanem a NORMATÍVAK. Tehát a fejlesztések eredményeihez minden magyar vállalkozás ugyanúgy férhessen hozzá!
Konkrét példa: felszámolták a téeszeket, a hozzájuk fűződő ellenérzések miatt. Most bőkezű támogatásokkal és adminisztratív intézkedésekkel próbálják segíteni a hazai mezőgazdasági termelőket. A (célzott) támogatások, és a piac (politikai célú) hatalmi befolyásolása is torzítja a versenyt, rövid távon áldás, hosszabb távon átok a belőlük hasznot húzók számára is. Az élelmiszer-kiskereskedelem területén pedig erőszakos átrendezést terveznek, a „gonosz multik kiűzését” propagálják közismert politikusok. Pedig mind a termelést, mind a kereskedelmet (az értékesítést) beszerző és értékesítő szövetkezetek létrehozásával, fejlesztésével lenne érdemes támogatni. Ezek a hazai kis- és nagytőke fejlődését is segítik. EZ CSAK EGYETLEN PÉLDA.
Lehet, hogy nem volt világos, a „nemzeti nagytőke” alatt a politikushoz hű, mesterségesen felpumpált stróman cégeket értem. Természetesen a magyar gazdaságnak nagyon jó lenne, ha versenyképes, piaci alapokon is megélő cégei lennének. A probléma, hogy még nem nagyon láttunk arra jó példát, amikor a kormányzati akarat volt meg és nem a piaci helyzet. Rosszat viszont számolatlanul lehetne mesélni.
Hogy a piac képes-e hosszú távú problémákat megoldani? Ez szerintem rossz kérdés. Helyesen úgy nézne ki, hogy miért gondoljuk, hogy 4 évente újraválasztott politikusok jobban képesek lennének hosszabb távra gondolkozni. Ezzel nem azt mondom, hogy ne kérjük őket számon a rövidlátásukért, de én, mint a kis kormányzat híve, néhány szabályozási és piaci esélyegyenlőség-kialakításon kívül nem látom nagy szerepét. Sajnos a pénzosztással együtt kialakul egy hűbérúri viszony (vagy még rosszabb, a pénznek helye lesz még az előtt, hogy elkezdődne az osztása)…